Nehéz dolog egy itthon hiánypótló fesztivált bírálni, mert mindig ott húzódik a háttérben egy tény, miszerint a rendezvény fontos. Sokan érzik azonban azt, lehetne fontosabb. Ebben a szellemben közelítünk mi is, azért, hogy valóban azzá válhasson. Közép- és Kelet-Európa filmjeivel együtt.
A megnyitón elhangzottak szerint a Moveast mostanra érett be igazán. A programfüzet zavaros előszava másról tanúskodott. A laza hagyományokat ápoló fesztivál még sokáig szeretné keresni önmagát. Megint mást tükrözött egy sajtóközlemény sora. A Moveast megtalálta helyét a hazai kínálaton belül: felfedező mustrává kell válnia, ahová a közép-kelet-európai régió első nagyjátékfilmes rendezőit várják. Egyszerre túl sok és túl kevés. Közép- és Kelet-Európa.
Egyre nehezebb a lassan közhelyszerű divatszóvá érő fogalom meghatározása. Nehéz, mert egy vitatott földrajzi, térmeghatározási definícióra épít kultúrát. Közben pedig ott a Balkán, vagy inkább Délkelet-Európa. Ez is, az is. Az egyszerűség kedvéért Moveast, egy régió tizenkét filmje. Határozatlanság. Határtalanság. A kérdés inkább az, hogy a Moveast a térség kapuja vagy inkább vakablaka lesz? Talán érdemesebb lett volna a nemzetközi fesztiválokhoz képest arculatot találni. Tudjuk, hogy Magyarország kompország, de sok a jelentkező. Trieszt, Szarajevó, Thesszaloniki stb.
A felfedező mentor, segítő. Valóban alkalmasak vagyunk erre a szerepre? Nem késtük-e már le a találkozót? A délkelet-európai országok kulturális kohéziója nélkülünk is kezdetét vette. A bonyolult térség bonyolult viszonyaiba pedig az önképek eltérései is beletartoznak. Ki merre tart? Nem együtt, külön-külön igyekszünk nyugatra. De jogos kérés, nézzük a programot és a filmeket.
A fesztivál nyitófilmjének szerepét Fazakas Péter kis költségvetésű Para című szocio-krimi-vígjátéka próbálta ellátni. Érdemesebb lett volna egy nemzetközileg relevánsabb alkotást megbízni a feladattal. Vagy tiszteletét tehette volna egy választott vendégország. Ismerethiány vagy szerepzavar? Ott motoszkált egy fura érzés. Budapesti filmesek vidéki zsúrja.
A már említett tizenkettő megmérettetése Faur Anna Lányok című alkotásával vette kezdetét és Gigor Attila A nyomozó című munkájával zárult, amely külön figyelmet vívott ki magának bátor műfajkezelésével. Mindkettő sikeresen bemutatkozott már, új, érdekes színfoltjai a magyar filmnek, de most térjünk át a többiekre, a teljesség igénye nélkül. Hol kezdjük? Talán haladjunk északról. Előljáróban annyit, hogy a mezőny darabjai minőségben erősen eltérnek egymástól.
A Szerda, csütörtök reggel, a Habcsókok, a Felezési idő, A játsszatok valami szerelmeset!, A kakas reggelije – elnézést a hosszú felsorolásért – inkább hasonlít egy-egy hosszúra sikeredett tévéjátékra, mintsem A kategóriás fesztiválfilmekre. Filmcímek, nem országok. Nem a nemzetek filmművészete van gondban. Remek cseh, szlovén, horvát stb. filmeket látni külföldön. Talán a túl összetett nevezési kritériumrendszer vezetett ide.
Akadtak friss kivételek, mint például a Rezervátum című film, amely üde szigetet jelenthet mindazoknak, akik elfáradnának a kevésbé sikerült, jellegzetesen kelet-közép-európai történetekben (lepattant helyszínen naturalista szexjelenet, elvágyódó partnerekkel). Fotós főhősünk egy lepratelepre költözik, közben újra önmagára talál, morálisan megtisztul. Egyedi megoldások, kiváló, élni akaró karakterek. A film a diákzsűri díját kapta.
A Huddersfield adaptáció. A kamaradrámaszerű filmben egy kisikló osztálytalálkozó szereplőin keresztül ismerkedünk meg azzal, milyen nehéz szembenézni életünkkel, múltunkkal. Ismerős történet, különösségét talán az adja, hogy közben a szerb társadalmi viszonyok is feltárulnak. A fiataloknak, akiknek az életébe és a terveibe beleszólt a háború, különösen nehéz a szembenézés. Fiatalok, de mégis olyan öregek.
Az Élők és holtak. 1943–1993. A horvát–bosnyák háborút második világháborús szállal párosító film lenyűgöző képi világgal bír. Erős ábrázolásával, akciófilmes jeleneteivel kiemelkedő munka. A vetítést követő beszélgetés kínos volt. Felkészületlen moderátor, tájékozatlan közönség. Ami gond egy tematikusan történelmi, háborús filmnél. Ismeretek hiánya. Közel, mégis oly távol. Úristen, hogy lehetett azt a szép országot így szétlőni. A háborút megjárt rendező azért válaszolt. Mi is ezt kérdezzük magunktól.
A Felfordulva érdekesen indul. Főhőse mindent fordítva lát. Egy ritka szindróma. A macedón film nézeti magát, itt is kapunk álom, félálom és álomszerű jeleneteket, de ebben jobb az egyébként információs blokkban vetített Árnyékok, vagy a mozikban futó Afrodita álma. Előttünk a termés, Szkopje felett az ég. A Felfordulva külön elismerést kapott nonkonformista érzékenységért.
A folyónál című alkotás kapta a díjesőt: a Moveast nemzetközi zsűrijének, a FIPRESCI- és a FICC-zsűri elismeréseit egyaránt. A tehetségesként számon tartott ukrán filmrendezőnő érzékeny munkája az öregségről és az elmúlásról. Néma szemlélődés. Filmnyelvileg, mintha újjáéledne az orosz újhullám, etűdök zongorára. Nem rossz film, valóban ígéretes munka, a tarolás mégis meglepő.
Tavaly megrótták a szervezőket, ennyi filmet meg sem lehet nézni. Nem megrovás, de ennél többet meg lehet. Biztosan ez a helyzet áll fenn az információs filmeknél, ahova befért volna néhány csemege. Olyan különlegességekre gondolok, amelyek nem kerültek be a honi forgalmazásba. Lehetett volna a régióból származó neves rendező retrospektív vetítése. Volt viszont szlovák gasztronómia.
A kísérőprogramokban akadtak igazán kedvesek, mint a szabadtéri animációs vetítések. Mintha ez lenne a fesztivál egyik legbiztosabb pontja. Kétségtelen, hogy zenei programból ezúttal sem volt hiány. Kérdés, kell-e ennyi? Lehet, hogy a Moveast mégis inkább zenei dzsembori? Időszerű előadások hangzottak el a digitális filmtechnikai bemutatók során. Megtartották a magyar producerek éves találkozóját. Vajon hol maradtak a nemzetközi eseményről a külföldi producerek, hogy felfedezzenek valakit?!
