Ezt láttuk a 17. TIFF-en 1.

Posoki / Directions; Generation Wealth; Candelaria; Caniba

A kannibálos film nem az a kannibálos film, amire kíváncsi vagy, de a déli szomszédok képesek meglepni. Első TIFF-es kritikacsokor.

Stephan Komandarev: Posoki / Directions, 2017, bolgár

[fókusz Bulgária] Tíz évvel ezelőtt nálunk és Európa-szerte is nagy sikert aratott (magyar koprodukcióban készült) A világ nagy és a megváltás a sarkon ólálkodik (2008) rendezője, a bolgár Stephan Komandarev új, Cannes-t is megjárt filmjével elkészítette az Éjszaka a földön szófiai változatát. Nem koppintás, nem célzott tisztelgés Jarmusch előtt, inkább – behozva egy másik nevet –  Altman juthat eszünkbe: rövid (taxis) történetek festenek összképet a mai bolgárok nem túl derűs valóságélményéről, amely nem sokban különbözik a mieinktől. Laza szálon kapcsolódik egymáshoz hat (mellékállásban) taxisként dolgozó figura és a velük történtek. Egyik kollégájuk a nyílt utcán lelő egy banki uzsorást, mert az a kilátástalanságba vitte követeléseivel. A kocsik rádióiban az ezt kibeszélő éjszakai műsor hallgatják, vagy csak duruzsoltatják a háttérben. Mindenkinek van véleménye róla, mert mindenki érzékeli, hogy ilyen „irányba” akár az ő élete is kibiccenhet. Némelyikükkel meg is történik valami emlékezetes az éj leple alatt: van akit majdnem megölnek, egyeseket kirabolnak, másokat szívatnak, de vannak akik egyszerűen csak keseredettek és boldogtalanok. Beül autójukba részeg kamaszcsapat, hídról leugrani készülő filozófus, szívsebész, súlyos beteg, pökhendi ügyvéd. Egyikükhöz pedig fiatalkori molesztálója vágódik be. Megrázó, izgalmas, brutális és furcsa, néhol őszinte, vagy csak banális pillanatokat élnek át a szereplők az éjszakában.

A Robert Altman-élmény némiképp elmarad a részek hullámzó minőségű kivitelezése, hossza és fajsúlya miatt, viszont az életszagú szituációk, illetve a rendező és operatőr sikeres atmoszférateremtése hitelessé teszik a Posokit, fenntartva a néző figyelmét és empátiáját. Déli szomszédaink szekciójának másik hét filmjétől is legalább ennyit várunk! (nesz)

Még vetítik: május 29., kedd, Uránia, 21:00 (Destinații)

Lauren Greenfield: Generation Wealth, 2018, amerikai

[what's up doc] Sok újat nem várok el egy olyan dokfilmtől, amely megint az amerikai kapitalizmus és fogyasztói társadalom kritikájának vetemedik, de egy fényképész-rendező perspektívájából elmesélt történetre kíváncsian mentem moziba. A szinopszisban ajánlott fotográfiai megközelítés és az amerikai telhetetlenség ábrázolása hívott be erre a filmre. Elképzeltem, hogy itt a lehetőség valami nyersebb, finom plasztikájú képi szemszögből megközelíteni ezt az annyiszor kikezdett, pénzsóvár értékrendet, s jó esély van meglépni a szokásos társadalomkritikát egy erős szerzői behatással. Lauren Greenfield lencséje nagyon finom határok közé szabja saját fényképeit. A leskelődő verité-esztétika és az elhaló rivaldafény érzése találkozik egy stílusosan fényképezett pillanat expozíciójában. Greenfield visszatérő vakufénye tikkasztó szárazságot éget a papírra. Valóban izgalmas a pénz köré font személyiségeket, a társadalmi szokásokat egy olyan fényképész lencséjén keresztül látni, aki ítéletek nélkül ragadja meg a helyzetek fanyarságát és a haldokló amerikai glamúr gusztustalanságát.

A szerző látásmódja szépen átszivárog a filmjébe, ügyesen célozgatja az elhanyatlott amerikai álmot, viszont a színvonalas fotóin túl egyebet képtelen kisajtolni az általa tálalt tematikából. Szabályosan sorolja, majd ügyes szerkesztéssel keveri a pornósztár, a cicababa, a börtönre ítélt bróker, az olcsó repper karizmatikus szálait, de amint kártyái elfogynak, túl sok személyes lapot kezd elénk szórni. Életének rendetlen vázolgatása eltöri a filmet, s az egész átfordul egy felstócolt családi portréba. Nem könnyű együtt élni, a fényképezés munkával jár, a munka elhivatottságot követel, Greenfield az anyjával sincs túl jó viszonyban, satöbbi. Egyik személyes téma sem mélyül vissza a film kezdeti gondolatába. Az ügyesen metélt „nekik se jó, nekem se jó, de egyszer lehet mindenkinek jó lesz” retorika könnyű kivitelezéssel oldja meg a filmet, és a többször ismételt reflexiók elfárasztanak. (ij)

Még vetítik: június 2., szombat, Cinema City 4, 17:30 (Generaţia $)

Jhonny Hendrix Hinestroza: Candelaria, 2017, kubai

[szupernóva] A Candelaria a 74. Velencei Filmfesztiválon a Giornate degli Autori című díjat hozta meg rendezőnek, nem is ok nélkül. Az argentín rendező egy Kubában jászódó tragikomédiát rendezett, igazi latin-amerikai hangulattal. A film egy idős pár története, akik számára az éhezéssel és kínlódással teli mindennapok az öregedés velejárói. A rutint egy napon váratlanul megtöri egy videókamera, amelyet a feleség, Candelaria a munkahelyén talál, és pár napra „kölcsönvesz”. A mélyszegénységben élő Candelaria és férje, Victor Hugo életébe színt visz az izgalmas és drága tárgy, elkezdik újra felfedezni önmagukat, kapcsolatukat, a kamerán át másként tekintenek magukra és egymásra, felfedezik a rég elfeledett testiséget, szexualitást.

Bár a rendező tovább fokozza a történetet (egészen odáig, hogy az idős házaspár házi pornófilmkészítésbe kezd), tulajdonképpen az ilyen jellegű események szinte lényegtelenek. A film igazi értékét a hangulata, jellegzetes képi világa és világfelfogása adja. Jhonny Hendrix megidéz valamit a tipikus márquezi világból, ahol az elmúlás, a halál közelségének tudata és a keserűség életigenléssel, valamiféle szinte abszurdnak ható derűvel vegyül, s amelyet néha bizarr részletek színeznek. A film nem a kubai nyomorról szól, nem egy öreg házaspárról és nem is a kamera megjelenése okozta eseményekről. Candelaria és Victor Hugo története, szerelme, házassága nyomot hagy a nézőben, egy-egy nevetés, kép, jelenet visszacseng. A színészek, Alden Knigth és Verónica Lynn mindent beleadnak, hiteles arcai a megjelenített világnak, de tulajdonképpen a film teljes világa annyira autentikus, hogy a zuhogó esőben, a monostori Dacia moziban is képes a néző másfél óráig a Kubában érezni magát. (tgi)

Még vetítik: május 27., vasárnap, Studház, 14:00

Verena Paravel, Lucien Castaing-Taylor: Caniba, 2017, francia

[határok nélkül] Gondoltam, hogy indítsuk erősen az idei TIFF-et egy dokumentumfilmmel, ami már címével – Caniba – sem ígér zsákbamacskát. Issei Sagawáról, arról a japán férfiről szól, aki 1981-ben Párizsban, egyetemista korában megölt és megevett egy nőt. Mindössze két évig volt fogságban, aztán elmebaj diagnózisával kiengedték, így kisebbfajta celeb lett hazájában. Jelenleg a testvérével lakik, aki nem kevésbé elmebeteg, de legalább nem fogyasztott el senkit. A doksi szerzőpárosa a két testvért kapja lencsevégre, amint lassan, vontatottan beszélgetnek, néha monologizálva, néha egymáshoz. Az operatőrként is fungáló rendező-producer-duó radikális képi megoldást választott alanyai megfigyelésére: extrém közelikben, nagyon kicsi mélységélességű képekben pásztázza az arcukat, néha teljes életlenségben hagyva azokat. Az életlenség néha nem csak képileg értendő: időnként a film is fókuszát veszti, és noha vannak benne sokkoló dolgok, mindent összevetve igencsak unalmas. Úgy tűnik, minél közelebb merészkedünk a kannibál pórusaihoz, annál inkább elveszünk a részletekben, és annál kevesebbet tudunk meg róla.

A parkinsonos, szinte teljesen lebénult férfi unottan motyogja el a kötelezőeket („visszafojthatatlan késztetést éreztem...”; „elmebeteg vagyok, tudom...”), de ha nem ismerjük az interjú kontextusát, alig értjük meg, hogy kiről és miért van szó. Igazán akkor lesz sokkoló a film, amikor a kannibált gondozó testvér is megszólal, és kiderül, hogy csak akkor érez szexuális gerjedelmet, ha az fájdalomból ered – a maszturbálás nála szögesdrótok és pengék markolászását jelenti, amint (sajnálatosan) meg is mutatja a film. Viszont nem is ez a legsokkolóbb, hanem az, amikor boldog kisgyereknek látjuk a két testvért archív felvételeken – és egyszersmind dühítő is, hiszen a filmből pont ez a kapocs hiányzik, ami összeköti a boldog gyerekkort az elborult felnőttkorral. Hogy megtudhassuk, mi romlott el. Aki arra vágyik, hogy felháborodjon vagy kiakadjon, az keressen más filmet; de az is, aki meg szeretne tudni valamit a kannibalizmus természetrajzáról. A stáblista felgördülésekor nem dühöt vagy borzalmat érzünk, hanem szomorúságot, legfeljebb szánalmat. Sokkal izgalmasabb a Caniba helyett David Cronenberg Konzum (Consumed) című regénye (az AMC alakítja sorozattá a hírek szerint), aminek Sagawa az egyik ihletője, sőt, mellékszereplőként fel is bukkan benne. (jbn)

Még vetítik: május 28., hétfő, Sapientia, 12:30

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó