Jázmintea és egy ráérős dromedár

17. TIFF-megnyitó; Foxtrot

Vihar készült, de ez nem akadályozta Tudor Giurgiut és a szervező csapatot abban, hogy a 17. TIFF nyitógáláját ugyanolyan műgonddal készítsék elő, mint az összes korábbit. Felfújták ismét a film hatalmas gumiszobrát (a többszörösen megdicsért vásznat) a főtér nyugati végén, megszórták uszkve 3000 zöld műanyagszékkel a teret, s lecsavarták a vörös szőnyeget. A lilaszürkén csüngő viharfelhők fenyegető mennyezeti díszlete mellett Giurgiu kilépett félórás késéssel a vászon elé, s a decibelek közé csapott.

59 országból 227 film érkezett idén Kolozsvárra, ezekből 49 rövidfilm és 178 nagy – kezdte statisztikával a fesztivál igazgatója, és abban a megtiszteltetésben részesültünk, hogy körünkben üdvözölhettük Izrael romániai nagykövet-asszonyát, Tamar Samash-t. A fesztiváligazgatót azonban a számok kissé ijesztik, mindamellett, hogy elégedett is velük. Egyrészt örül a nagy kínálatnak, másrészt viszont sokáig tartott tőle, hogy a fesztivált nem sikerül jobbá tenni, mielőtt túlzottan naggyá válna. Sikerült – állítja Giurgiu – bár ő még mindig álmodik arról, hogy ennek a rendezvénynek mellékszálaként szervezhet olyant is, amikor elvonulva, 20 filmmel és 30 meghívottal megismételhetővé válhatna az első TIFF bensőséges baráti környezete. Aztán, több más kifejezett hála között, a Filmtettnek is megköszönte a magyar naphoz nyújtott segítséget.

Mihai Chirilov művészeti igazgató a mozgóképi kiválóság, a kihívások, a nosztalgia és a melankólia együttes jegyét sütötte rá a 17. TIFFre, és egyformán figyelmünkbe ajánlotta az Ingmar Bergman-retrospektívet és a tíz politikailag inkorrekt film szekcióját. Két jeles román személyiség közeli elhunyta azt a szomorú kényszert váltotta ki, hogy egyrészt Lucian Pintilie emlékének ajánlják a 17. TIFF-et, másrészt, hogy Doina Corneáról megemlékezve levetítsék Marius Dumitru Șopterean fővárosi rendező 1993-as A baba (Păpușa) című, és a forradalom nagyasszonyáról készített rövidfilmjét. A Doina Cornea-portré rendkívüli szerepét hangsúlyozza a közel harminc évvel korábbi román rendszerváltásban, és utána, amikor az Iliescu-rezsim ellen is éppúgy felemelte tudatosítóan drámai hangját, mint a vérzivataros Ceaușescu-terrorral szemben. A kicsi szászrégeni asszony úgy dacolt a hatalmas és brutális államapparátussal, ahogy kevesen a világtörténelem során, mégis kedvesen el tudott viccelődni azon, hogy a jázminteafőzéshez jobban ért, mint a forradalmakhoz – emlékezett vissza Șopterean.

A vihar nem jött, bár végig ott tornyosult fölöttünk, viszont egy másfajta, sűrű érzelmi vihar bontakozott ki a vásznon, amint elkezdődött a Foxtrot vetítése. Rendezője az a Samuel Maoz, aki előző és akkor még egyetlen filmjével, a Lebanonnal már járt a TIFF-en 2010-ben – amely, miután a berlini és a Cannes-i fesztivál visszautasította, Arany Oroszlánt nyert Velencében. Második munkája, a Foxtrot is majdnem hasonló sorsot visz, Izraelben támadják haragosan és széles körben – mondta a színpadon maga Maoz és a két főszerepet alakító Lior Ashkenazi (Michael Feldmann) és Yonathan Shiray (Jonathan Feldmann).

Michael és Dafna Feldmann arról értesülnek a Foxtrot nyitójelenetében, hogy gyermekük, Jonathan elesett a háborúban. Hogy milyen háború az, nem részletezik különösebben, de nincs is rá szükség, mindenki tudja, az a háború tehát, amelyet Izrael a környezetével és végeredményben önmagával visel immár 70 éve. Dafnát (Sarah Adler) gyorsan benyugtatózzák, Michael viszont a teljes apai összeomlás poklát járja meg a film három fejezetéből az elsőben. A rendező könyörtelenül belerántja a nézőt Michael megsemmisülésébe, a lakás szűk terében olyformán keretezi, követi, járja körül és hozza teljes vászonszélességbe ezt a borzalmas gyászt, hogy azt a néző szőrszálgyökérig érezze. Akusztikus regiszterben is tökéletesen ráerősít: fültépő zokogás, ajtódöngés, nyüszítés, és a forró víz érzékeny bőrre zubogó sistergése táplálja tovább a veszteségérzetet. Itt azonban a cselekményismertetéssel kényszerűen leállok, ugyanis meglepő fordulat következik, amely beindítja a második és harmadik fejezetet, és kár lenne elspoilerezni.

Maoz talán kissé túl színpadiasan és szájbarágósan rendezi a környezetet s a szereplők motivációit, a mise-en-scène tehát helyenként erőltetett, viszont a Foxtrot több lényeges kérdést vet fel, melyek közül egy képezi az izraeli kritika tárgyát, éspedig a miért is harcolunk mi itt?” dilemmája. Izrael vallási- és állampropagandája, alapvető egzisztenciális dogmája ezt a típusú kérdésfelevetést elutasítja, tabuként kezeli. Maoz itt nekimegy a hagyománynak, a kormánykommunikációnak, végeredményben az atyaúristen üzenetének, tehát a zsidó nép történelmi sorsának is, de teszi ezt az egyéni sors kapcsán filozófiai kérdések boncolásával, amit egy amerikai tánccal ábrázol. Elindulsz egy pontról, és ugyanarra a pontra érkezel vissza, közben tettél négy lépést, mind a négy irányba. Az elején és a végén ugyanott állsz, bármi is történjék közben. A sorsod tehát nem kerülheted el. Igaz ez a Feldmann-családra, és rajtuk keresztül, igaz lehet Izraelre, végeredményben mindenkire, ha a lassan lépkedő dromedár – a végzet – ezt így rendezi.

Még vetítik a TIFF-en: június 8., péntek, 19:30, Mărăști mozi; június 10., vasárnap, 17.00, Cinema City 3.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó