Lövöldözős videójátékban játsszuk el, hogyan vitték el a zsidókat”

Beszélgetés Révész Bálinttal, a Nagyi Projekt (Granny Project) rendezőjével

Május 30-án a TIFF-en vetítik az elmúlt évek egyik legeredetibb, legfrissebb magyar dokumentumfilmjét, a Nagyi Projektet. Révész Bálinték három nagymama, egy angol kódfejtő, egy magyar holokauszt-túlélő és a Harmadik Birodalomba beleszerető német sorsán keresztül beszélnek az európai történelemről, valamint az unokákat és nagyszülőket összekapcsoló, euforikus kapcsolatról. A film rendezőjét az indonéziai dzsungel közepén értük utol, hogy populista ideológiák és világháborús videójátékok mellett arról is beszéljünk vele, miért adták eredetileg azt a címet a filmnek, hogy A bennünk élő náci.

Mit csinálsz az indonéz dzsungel közepén?

A következő utáni dokumentumfilmemet forgatjuk a tokiói olimpia körüli hisztériáról és pénzmosásról. Ez egy absztrakt doksi lesz, egyik főszereplője egy japán atléta, a másik pedig egy indonéz őslakos, a dajak törzs egyik vadásza, akinek elpusztítják az erdőit, és a fából az olimpiai stadionokat építik, amiket két hétig használnak, aztán elrohadnak, ahogy azt más olimpiák után már láthattuk.

Hogyan találsz rá egy ilyen témára?

Eddig leginkább Angliában éltem, tanultam, és céget is ott alapítottam Meredith Colchesterrel és Ruben Woodin-Dechampsszal, akikkel a Nagyi Projektet készítettük. Ők azóta más utakra tévedtek, Merry színész, Ruben pedig operatőr lett, így rám és egy másik srácra maradt a cég. Ezt a történetet két angol antropológus mesélte nekünk, akik egy indonéz jogvédő szervezetnek dolgoznak, és amikor kiderült, hogy a sztori kapcsolódik az olimpiához, egész estés doksivá nőtte ki magát, én pedig beszálltam rendezőként és producerként.

És a Nagyi Projekt?

Az személyesebb indíttatásból született. Mindig is akartam készíteni egy filmet a nagyanyámról, és amikor elmeséltem Merrynek és Rubennek, akikkel egy egyetemre jártam, hogy milyen elképesztő sztorijai vannak, kiderült, hogy az ő nagymamájuknak is. Még ott helyben kitaláltuk, hogy forgatunk róluk egy filmet.

Nehéz volt megnyitni őket a filmhez? Az angol nagymama kódfejtőként, a német a Harmadik Birodalomban felnövő kislányként élt át nehéz éveket, a tiéd pedig annyira eltávolította magától az emlékeit, hogy azt mondja, a holokausztra visszaemlékezni olyan neki, mintha valaki másról nézne egy filmet.

Kellett az a forgatással töltött, hétévnyi intenzív együttlét, hogy lehámozódjanak a sallangok a történeteikről, és úgy tudjanak fogalmazni a kamera előtt, hogy az a vásznon is érdekes legyen. Amikor öt év alatt már huszadszor kellett elmesélniük ugyanazt a történetet, sűrítettek, és organikusan kicsiszolódtak a történeteik – és felszínre bukkantak olyanok is, amiket korábban nem meséltek el. Az elme egy idő után megunja, hogy ugyanazt mondja újra és újra, elkezd visszaásni, és megtalál egy eltemetett történetet, amiből a kamera előtt már nem tud visszahátrálni, és végig kell mondania. Az angol nagymama például soha nem említette, hogy egy sikeres kódfejtése miatt olasz civilek haltak meg a világháborúban, pedig sok interjút készítettek vele, a férjével ugyanis szerves részei voltak az angol titkosszolgálatnak, de amikor sokadjára meséltettük a történeteit, egyszer csak kibukott belőle.

A német nagyit hét év alatt sem sikerült megnyitnotok?

Nem. Az ő vallomása az volt, hogy nem mondta ki a dolgokat. Ennyire szégyellte magát, amiért kisgyerekként rajongott a klasszikus szépségű birodalmi kultúráért. A harmincas évek elején ez egy fantasztikusan izgalmas világ lehetett egy ötéves gyereknek, akit aztán tízéves korában szembesítettek vele, hogy tőlük néhány km-re halomra gyilkolták az embereket a jól öltözött nácik. Ezt pedig úgy dolgozta föl, hogy elmosta az emlékeit és nem akart beszélni róluk, pedig semmi köze nem volt a családjának a népirtáshoz: egy eldugott kastélyban vészelték át a háborút az Alpokban, és ugyanúgy éheztek, mint Európa többi zugában.

Az unokája is hárítja a témát a filmben.

Ha Németországban egy vasárnapi ebéden felmerül a Harmadik Birodalom, még mindig félrenyelnek az emberek, és halálos csönd hull rájuk. Rubenéknél is ez volt – át is vette a (nagy)szülőktől látott viselkedésmintákat. Olyan ez, mint az alkoholizmus: amíg nem vallod be, hogy alkoholista vagy, addig nem tudsz meggyógyulni. A nácizmus emléke is fojtogatja a családokat, amíg nem kezdenek el róla beszélni. Ruben a film elkészítése óta sokkal szabadabban és szabatosabban tud beszélni erről a témáról. Kénytelen volt belejönni, mert a film kapcsán akarva-akaratlanul ezt a kérdést szegezik neki.

Az is segített felszakítani a nagyik emlékeit, hogy visszavittétek őket a fiatalságuk helyszínére, és újrajátszottátok velük a múltat?

A német nagyi egészségügyi okokra hivatkozva nem jött el az alpoki kastélyba (pedig ha akart, el tudott volna), de amúgy igen, ez sokat segített nekik, és minket is ösztönzött, hogy játékosan, improvizációval kezeljük a helyzeteket. A drámapedagógia is pont erről szól, de mi nem tudományosan közelítettünk a kérdéshez, hanem ez fakadt a személyiségünkből. Merryvel mindketten exhibicionisták vagyunk, én gyerekszínészként kezdtem (többek közt a Papírrepülőkben és a Vagabondban), belőle pedig színész lett. Nekünk természetes, hogy mindig játsszuk az agyunkat, itt pedig kiviselkedtük magunkból a helyzeteket, hogy fel tudjuk dolgozni azokat – és amikor visszanéztük a felvételeket, láttuk, hogy ezek a jelenetek működnek igazán. Eredetileg ez egy tradicionálisabb, történetközpontú dokumentumfilmnek indult, de szép lassan átalakult egy játékosabb, felszabadultabb filmmé, ami nemcsak arról szól, mi történt a nagymamáinkkal, hanem hogy milyen transzcendentális kapcsolat létezhet nagyszülő és unoka között.

Például az a jelenet, amikor lövöldözős videójátékban játsszuk el, hogyan vitték el a pesti bérházból a zsidókat, úgy született meg, hogy elmentünk abba a csillagos házba a Dohány utcában, ahol a nagyi lakott, hogy elmesélje, mi történt vele. Fel is vettük a jelenetet, de nem működött. Unalmas volt. Akkor kitaláltuk, hogy színesítsük a narratívát, beszéljünk legalább a szomszédokkal, és Merry, aki nagy gémer, elkezdte ezt a játékot, mi pedig azonnal ráhangolódtunk; stílusában first-person shooterként vettük fel a jelenetet. Sokakban rossz szájízt hagy maga után, de szükségünk volt rá, hogy működjön a film.

Miért ennyire megosztó a jelenet?

Az idősebb kollégák keresztbe tett lábbal, vonalas szájjal szuszognak, hogy ez blaszfémia, mert a holokauszttal nem lehet játszani, pláne nem lehet nevetni rajta. Pedig pont azt kéne elérni, hogy átszakadjon a gát, és tudjunk róla felszabadultan beszélni, mert akkor sok olyan szempont felmerül, ami korábban nem, és ezek az ötletek segíthetnek abban, hogy feldolgozzuk a történteket. A mi generációnk már nem hallotta a szüleit halálos komolysággal beszélni a világháborúról vagy a holokausztról, nem ivódott belénk, hogy ezeket szégyellni kéne vagy hallgatni róla. Mostanra született meg az a távolság, ami eloldja a szoros érzelmi kötődést ezekhez a traumatikus eseményekhez, és ettől a beszélgetés tónusa is megváltozik. Esetünkben játékossá, kicsit talán provokatívvá is vált.

Ráadásul teljesen legitim videójátékokon keresztül beszélni a holokausztról. A fiataloknak amúgy is fps-ek, például a Medal of Honor jut eszébe a II. világháborúról, másrészt közös nevező is akad, hiszen egy játék ugyanúgy megfosztja az emberségétől azt, akit lelősz, mint a náci ideológia. A Black Mirror is erre játszott rá, amikor az egyik részben (Men Against Fire) elképzelte, hogyan képzik ki a közeljövőben a tökéletes katonát: addig mossák át az agyát, amíg tényleg féregnek látja az ellenséget, és a nanochipeknek köszönhetően úgy éli át a harcot, mint egy videójátékot, hogy minél jobban eltávolítsák tőle a gyilkolás élményét.

Egyetértek. Ez a film a mi generációnknak készült, és ők veszik is a lapot. A szüleink generációjából sokan kikérik maguknak, hogyan gondoltuk ezt, pedig csak arról van szó, hogy keressük azt a nyelvet, amin akkor fogunk beszélni ezekről a dolgokról, amikor a nagyszüleink már meghaltak.

Látsz egyébként közös nevezőt a nagyszülők és az unokák generációjában?

Abszolút, a közös ellenséget: a mi szüleinket. Ha a szüleink a nagyszülők ellen lázadtak, mi pedig a szüleink ellen, akkor tulajdonképpen egy csapatban vagyunk a nagyszülőkkel. De közös pont a játékosság is. Egy nagyszülő már nem tartozik olyan felelősséggel az unokája iránt, mint egy szülő, és ez lehetőséget teremt arra, hogy önfeledtek legyenek az együttlétek. Ez a két dolog kellett a filmhez: a nagyszülők részéről a személyes emlékek, a mi részünkről pedig a távolság a történelmi eseményektől, megspékelve az önfeledt együttléttel, ami egy nagyszülő és unoka között létrejöhet.

Volt bennetek küldetéstudat, hogy ez fontos téma, amivel foglalkozni kéne, ráadásul úgy, hogy azt a fiatalok élvezzék?

Ha volt bennünk küldetéstudat, az inkább arra vonatkozott, hogy megőrizzük a nagyszülők szellemi örökségét, és hogy egyáltalán befejezzük a filmet. Azért lettem én a rendező, mert Ruben és Merry részéről egy idő után elfogyott a motiváció. Négy évig nem kaptunk semmiféle támogatást, ráadásul mindenkit idegesített, hogy unalmas az anyag, amit eleinte forgattunk. Túl akartunk lépni az eddigi kereteken, és ehhez kellett az a lélekjelenlét, amit a 4-5. évben beleraktunk a filmbe. Akkor hagytuk el végleg a tradicionális, beszélőfejes doksit, és körvonalazódott az a film, amit láthattok.

Neked hogy-hogy nem fogyott el a lelkesedésed?

Úgy éreztem, tartozom annyival a nagyanyámnak, hogy befejezem a filmet. Amúgy is filmkészítéssel akarok foglalkozni, nem igaz, gondoltam, hogy nem vagyok képes megcsinálni ezt a filmet. Az évek során próbálkoztam más filmekkel is, de egyik se futotta ki magát, közben meg itt ültem ezen az aranybányán, amin nem találtunk fogást. De megérte bennmaradni a játékban, mert a Nagyi Projekt elkészítés alatt tanultam meg filmet csinálni, és az utolsó másfél évben jöttem rá, hogy valóban ezzel akarok foglalkozni.

Filmkészítés közben eljátszottatok a gondolattal, hogy mi lett volna, ha ti kerültök olyan helyzetbe, mint a nagyszüleitek?

Persze. Mi szerintem sokkal gyávábban viselkedtünk volna, mert úgy szocializálódtunk, hogy mindent a seggünk alá raktak. Sose fáztunk, sose éheztünk. A nagyszülők erejének és lélekjelenlétének csak a töredéke van meg bennünk. Nem véletlen, hogy a film egyik címötlete A bennünk élő náci volt.

Ha van közös a három nagymama sorsában, az az, ahogy elcsábultak, majd kiábrándultak egy ideológiából: a német a nácizmusból, a magyar a kommunizmusból, az angol pedig abban hitt, hogy a brit birodalom jobbá teszi minden gyarmat életét. Ti milyen tanulságot szűrtetek le a történetükből?

Merryvel mindig is érdeklődtünk a történelem iránt, így mi talán az átlagnál szkeptikusabbak vagyunk azokkal a válaszokkal szemben, amiket a politikai ideológiák manapság az általános kérdésekre adnak. Hogy a generációnk mennyire szkeptikus, azt nem tudom. Úgy érzem, a populizmus a szkepszissel csak a saját ideológiáját akarja eladni, és ezzel egyre inkább elhülyíti az embereket. A populizmus mainstream- és establishment-ellenes, de ebből a pozícióból nem az elfogadást és a közös gondolkodást hangsúlyozza, hanem az izolációt és a protekcionizmust.

Tanulságként pedig azt szűrtük le, hogy lehet, hogy unalmasak az öregek, de ha megadod nekik az időt, akkor átélheted azt a két-három fontos percet, amiért megéri sok száz órát végigaludni. Tanulság volt az is, hogy minden családban ott van a csontváz a szekrényben, csak az a kérdés, hogy merünk-e róla beszélni. Mindennek a párbeszéd az alapja, és ha már beszélgetünk egymással, ideje lenne túllépni a győztesekről és vesztesekről szóló nyugat-európai narratíván. Egy háborúban csak éhezők vannak és éhenhaltak, és ezen a tapasztalaton mindenki osztozik a magyar paraszttól a szicíliai földesúrig. Nonszensz, hogy még mindig megy a hárítás, miszerint a magyarok nem vettek részt a holokausztban, holott magyar katonák vitték el a magyar zsidókat. Az ideológiák ebben a kérdésben is megosztják az embereket, ahelyett, hogy egyetértenénk abban, hogy mindenki hibázott valahol, és nem áldozatszerepekben tetszelegnénk, hanem feldolgoznánk a történteket.

Mit szóltak a nagymamák a kész filmhez?

Az enyém teljesen kiborult, jó értelemben. Ők nem ismerik ezt a műfajt, az ún. kreatív dokumentumfilmet, ami csak a 2000-es években, talán Michael Moore-ral került be a köztudatba, ezért mást vártak – az enyém többek között egy holokausztfilmet. Intelligens nők, tudták olvasni a képet, csak meg kellett szokniuk, hogy nemcsak mást mond ez a film a múltról, de máshogy is mondja, és akkor már nagy hatást gyakorolt rájuk. A német nagyin például láttam, hogy elkezdtek érni benne a dolgok, és a film hatására oldódott valamennyit a viszonya a náci múlthoz.

A TIFF-en vetítik a magyar napon, de utána mozikba is kerül majd a Nagyi Projekt?

Igen, júliustól Olaszországban, augusztustól pedig Magyarországon is játszani fogják. Szeretném egyetemekre is eljuttatni a filmet, mert az a szívügyem, hogy minél több diák nézze meg, hiszen elsősorban nekik készült. Ez a film talán egy egészségesebb alternatívát kínál arra, hogyan kéne gondolkodni a történelemről és a nemzeti identitásunkat átértékelni. Tajvanon például imádták a filmet. Hiába befelé forduló, erkölcsös, tabukkal teletömött nép a tajvani, a dél-koreaiakhoz hasonlóan innovatívan állnak az oktatáshoz, a kommunikációhoz, ráadásul most kezdték el feldolgozni a több évtizednyi kínai diktatúrát, így nagyon bejött nekik ez a fiatalos stílus.

Érdemes még mozikban bemutatni egy dokumentumfilmet?

A legtöbb embert a tévében és a neten tudja elérni, de szerintem helye van a doksiknak a moziban, mert sokkal többet adnak a nézőnek, mint egy blockbuster. Nyugat-Európában játszanak és néznek is dokufilmeket a moziban, és én bízok benne, hogy Magyarországon is változni fog a helyzet. Nemrég alakult fiatal magyar dokufilmesekből egy társulás CineDoku néven, aminek a tagjai hasonló tónusú, szórakoztató filmeket készítenek, és az a tervünk, hogy friss arculatot adjunk a dokumentumfilmeknek. Meg kell mutatni az embereknek, hogy ez a műfaj nem csak abból áll, hogy álmos hangon egy bácsi, hogy a gém épp most kezdett elleni, és mozielőzetes-kampányokkal, miniszpotokkal, újsághirdetésekkel kihangsúlyozni, hogy mik azok a minőségi, szórakoztató dokumentumfilmek, amikre érdemes figyelni.

Mondanál olyat, amire érdemes figyelni, és rád is nagy hatással volt?

Rám Esterházy Péter játékos nyelvezete, vagy épp Werner Herzog dokufilmjei is nagy hatást gyakoroltak, de ha egyet kell mondani, akkor a Gallivantot említeném, amiről a cégünket is elneveztük. Ez egy nagyiról, a fiáról és az értelmi fogyatékos unokájáról szól, ahogy körbegyalogolják az angol tengerpartot. Elemelt, izgalmas film, talán nem is doksi már, de ugyanolyan terapeutikus utazás, mint a miénk volt.

A film vetítési időpontjai a TIFF-en: május 30., szerda, Francia intézet, 22:00; május 31., csütörtök, Sapientia, 17:00 (Trei bunici). Trailer: idekatt.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó