Ezt láttuk a 17. TIFF-en 3.

Ice Mother; Liquid Truth; Silent Night; The Villainess

Lengyel családi perpatvar, cseh időskori újrakezdés, brazil Vinterberg-utóérzések, és eszement dél-koreai akrobatikus thriller. Van itt minden, ahogy azt egy TIFF-naptól elvárjuk.

Bohdan Sláma: Bába z ledu / Ice Mother, 2017, cseh

[usual suspects] A cseh filmgyártásban – talán az európaiak között leginkább – alaphang a realista, kissé szatirikus, családi és baráti kapcsolatokat elemző, minden vázolt visszásság ellenére derűs hozzáállás az élet nagy kérdéseihez. Az elbeszélésben tetten ért életet valami nem szokványos felkavarja, és a cseh főhős saját sorsát illetően apró forradalomra kényszerül, szakít a rutinnal, s a forradalom során új szerelmet, új értelmet, hovatovább nagy adag életoptimizmust fedez fel (bár ezt mintha zsigereiben mindig is hordozná), amelyet oly természetesen, lecsupaszodva, őszintén közvetít, hogy itt kelet-közép Európában instant azonosulunk vele és remélünk magunknak is hasonlót. Nincs ez másképpen Bohdan Sláma Bába z ledu (Jeges nagyi) című drámájában sem. Sláma 2005-ös Valami boldogság (Stestí), minden cifrázást nélkülöző realista meséje fesztiválkedvenc volt, azóta is rendez, s a magának teremtett vonalat következetesen tartja.

A kifűthetetlen házban vasárnaponként Hana, 67 évesen, mindhiába próbálja két felnőtt, és – hm, hogy is mondjam, hát nos – marha fia elvárásaihoz képest tartani a szintet, azaz ugyanolyan ünneppé varázsolni az alkalmakat, mint aminő ünnep volt a vasárnapi ebéd, amikor még élt a férje. A két nagyranőtt, családos kamasz állandó jelleggel marják egymást, és anyjukra egyszerű szolgaként tekintenek. Hana véletlenül rátalál a jeges fürdőzők csapatára, és tekintélyproblémás unokájával melléjük szegődik, rövidesen pedig szerelemre lobban Brona iránt, aki, bár szívbajos, csupa vakmerő lazaság. Az idős pár üdítő kapcsolata, Hanának az újrakezdéstől vissza nem riadó optimizmusa remekül ellenpontozza a fiúk és a menyek változásra képtelen attitűdjét, apró konfliktusaik katartikusak. Egyes szerepek mindazonáltal vázlatosak maradnak, az elbeszélés mindvégig a lehetséges valóság talajszintjén pörög, de Hana váltásától a család korábbi status quója gyökeresen átalakul, és ezen a felszabadító érzésen az sem ront, hogy végül minden szinten nem kezdődhet újra az idős asszony életének regénye. A Jeges nagyira Zuzana Krónerová (Hana) és Pavel Nový (Brona) játéka, illetve a több alkalommal bekacsintó cseh humor kedvéért megéri jegyet váltani. (fsz)

Még vetítik: május 29., kedd, Florin Piersic/Repcsi, 13:00 (Bunica de gheață)

Carolina Jabor: Aos Teus Olhos / Liquid Truth, 2017, brazil

[PC-nek lenni vagy nem lenni] Aki ismeri Thomas Vinterberg A vadászat című opuszát, azt nem éri meglepetésként a brazil Carolina Jabor filmje, sem témáját, sem dramaturgiáját illetően. A Liquid Truth (Folyékony igazság, nyersfordításban) című filmet az idei TIFF egyik új szekciójában, a politikai korrektség dogmáit feszegető alkotások között mutatták be – és a fesztivál szervezői nem is találhattak volna megfelelőbb közéleti pillanatot egy ilyen blokknak a létrehozására. A cselekmény maga röviden összefoglalható: Rubenst, a jóképű, sármos úszóedzőt azzal vádolja meg tanítványa, egy nyolcéves kisfiú (pontosabban: tanítványának beszámolója alapján annak szülei), hogy az elvártnál és megengedettnél szívélyesebben közeledett hozzá. A puszta tényt nem lehet sem bizonyítani, sem cáfolni, mivel az eset állítólag az öltözőben történt, az pedig az egyetlen hely az úszókomplexum területén, ahol nincsenek térfigyelő kamerák. Mondanánk tehát, hogy a tanár bűnösségére/ártatlanságára vonatkozó dilemma a néző számára is adott, de ez kevésbé lenne igaz: a karakter fevezetéséből eléggé egyértelművé válik, hogy egy kedves, szerethető, a diákjaival talán a szokottnál barátságosabb és haverkodóbb, néha a sikamlós poénoktól sem ódzkodó, de alapvetően jóhiszemű és ártalmatlan (és mellesleg heteroszexuális) figuráról van szó, aki egy átgondolatlan és félreértelmezhető gesztusa miatt válik áldozatává a diszkomfortos családi körülmények, a szülői elvárások és természetes szülői aggodalmak, valamint a kudarcos” egyéni (gyermeki) teljesítmény szerencsétlen találkozásának.

A brazil rendezőnő érzékenyen ábrázolja, hogyan képesek átértelmeződni az egymás folyamatos testi közelségében – de valamilyen szinten alá-fölérendeltségi viszonyban – élő emberek közti legapróbb rezdülések is, hogyan fordul visszájára a túlzottnak tűnő spontaneitás, a nem túl kedvező magánéleti aspektusok (a harmincas férfi egy alig-felnőtt nővel él együtt) és mindez miként találkozik a megváltozott társadalmi-kulturális normákkal (a mi időnkben az úszóedzések után együtt zuhanyoztunk meztelenül a diákjainkkal, ma ebből hatalmas botrány lenne”, mondja a létesítmény igazgatónője). És azt is, hogy a megváltozott körülmények egyik legfontosabb tényezője a közösségi média: a festői nevű úszóedző már azelőtt bűnös pedofillá válik az internet népe előtt, hogy ügye – a belső vizsgálat lehetőségét teljesen kiiktatva – a rendvédelmi szervek elé kerülne. Az ítéletet nem az erre jogosult hatóságok, hanem a bűnbakképzésre mindig fogékony népharag mondja ki, és az elől nincs menekvés – ezt sugallja a film kissé sutának, tanácstalannak tűnő zárlata. És mindez annyira emlékeztet bizonyos közelmúltbéli folyamatokra; de vagyok annyira politikailag korrekt, hogy ne mondjam ki, mire. (pazs)

Még vetítik: május 30., szerda, Victoria/Győzelem mozi, 10:00 (Ape tulburi)

Piotr Domalewski: Cicha noc / Silent Night, 2017, lengyel

[szupernóva] Piotr Domalewski filmje annyira kelet-európai (nem, nem középkelet-európai), hogy az a romániai, erdélyi, akár a magyarországi nézőnek már sok. A történet egyszerű: karácsony, nagycsalád, összegyűl a teljes rokonság, mindenki a maga furcsaságaival, hülyeségeivel; hazajön a Hollandiában dolgozó fiú, ami sok feszültséget a felszínre hoz. Van alkoholista apa, folyton mobilozó szemtelen kamasz lány, tahó vej, seftelni akaró nagybácsi, mindenki vodkát iszik, és valamiért konfliktusban van valakivel. Ha a Hollandiát kicseréljük Spanyolra” vagy Olaszra”, s a vodkát szilvapálinkára vagy cujkára, máris helyben vagyunk.

Csak hát már annyi filmet láttunk a kivándorlásról, vendégmunkásokról és az itthoniak családi konfliktusairól Mungu Occidentjétől, Hajdu Szabolcs Bibliothéque Pascalján át Cristian Puiu Sieranevadájáig, hogy valami nagyon jót kell lássunk, hogy ne érezzük azt, hogy a téma könyökünkön jön ki. Sajnos Domalewskinak ez nem sikerül, s bár próbál moralizálni is (az itthonmaradás és elvándorlás dilemmáját boncolgatva), ez szintén kevés. A filmnek van sok erénye is: nagyon autentikus, a jelenkori vidéki kelet-európai élet kifinomult megrajzolása, kor- és társadalomrajz, a színészi játék kiváló és van egy sajátos humora is, ami többször is megmosolyogtatja a moziban ülő nézőt. Lehet, hogy egy amerikainak vagy franciának érdekes ez a világ, de a hazai nézők közül csak az nézze meg, akinek a mindennapokban nincs elég konfliktusa, aki tökéletes viszonyban van minden családtagjával, s aki vágyik egy kis spicces kelet-európai szóváltásra. (tgi)

Még vetítik: június 2., szombat, Victoria/Győzelem mozi, 20:00 (O noapte liniştită)

Jung Byung-gil: Ak-Nyeo / The Villainess, 2017, dél-koreai

[árnyak] Általában a mi kis angolszász kultúrkörünk műfajfilmjeit nézzük a mozikban, mert – értelemszerűen – ezeket tolják a forgalmazók, azokból is a hollywoodit, mert Európa mintha kissé lemondott volna a zsánerről. (Őszintén, mikor láttunk utoljára egy jót?) Így kikiáltjuk az év akciójelenetének az Atomszőke tíz perces vágatlanját (ami tényleg menő), majd a John Wick golyózápor-balettjének innovációját ünnepeljük. Végül eljövünk TIFF-re, megnézzük a legújabb koreai termést és elszégyelljük magunkat. Az első jelent már lélegzetelállító és lekörözi az előbb említett filmek bármelyik bunyóját: szédítően pörgős, az FPS-játékokat eket szándékosan megidéző POV-felvételből ki nem lépve lövi-szúrja-üti-rúgja a főszereplő az emberhadakat. A bérgyilkosnőben minden benne van, amiért szeretjük a koreaiak akciófilmjeit (a fesztivál  szép számmal hozza őket, főleg az utóbbi kiadásokon): veszettül dinamikus, rettentően profi, mellőzi a digitális effektusokat, a bevett panelek használata ellenére is innovatív, illetve néhol kreatívan beteg a humora.

És persze nagyívű és csavaros a sztorija: A vázolt jelenet végén a nőt elfogja a rendőrség, onnan pedig beszervezi őt a koreai hírszerző központ. Mivel gyerekkorától fogva bérgyilkosnak nevelte egy homályos hátterű szervezet, rövid kiképzés után felajánlják neki, hogy tíz év szolgálat után kislányával együtt megválthatja a szabadságát, és normális életet élhet. Alvó ügynökként a legkülönbözőbb gyilkosságokban vesz részt, viszont egyik célpontja egyenesen a múltból lép elő, hogy összekuszálja a szálakat, s ürügyet szolgáltasson többek közt egy száguldózó motorbiciklis kardcsatározáshoz is. Olyannyira meggyőzött minket Byung-gil Jung második, tavaly Cannesban is vetített, hús-vér” moziélménye, hogy első filmjét (Confession of a Murderer, 2012) bepótoljuk, a következőt pedig türelmetlenül várjuk! (nesz)

Még vetítik: június 3., vasárnap, Studház, 20:00 (Ticăloasa)

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó