A japán Erdély

Szono Sion: Tokyo Vampire Hotel

A borús időben tolongó vasárnapi tömeget semmi nem készíthette fel az elkövetkező két és fél órányi vérontásra. A bonchidai vetítés nyitóbeszéde alatt úgy tűnt, sokan nem is tudták, hogy a film jelentős harmadát kolozsvári helyszínek, kolozsvári színészhallgatók statisztálása, és a kolozsvári állami román színház színészének kókadt játéka fogja kitenni. A hosszasan vérző vászon előtti székek lassanként szabadultak fel.

A bonchidai premier előtt két évvel a TIFF egy Szono Sion-retrospektívet szervezett, amely alkalmából meghívták a japán rendezőt Kolozsvárra. Szono egy gyors terepszemlével nem csak új helyszíneket választott a 2017-ben gyártandó filmsorozatához, hanem át is írta az épp elkészült forgatókönyvét. Így talált helyet a transzilván vámpírkultusz és az ezt övező mitológia az Amazon Prime Japan által pénzelt ópuszban. Ennek a tízszer fél órás játékidejű sorozatnak egy két és fél órásra vágott, moziforgalmazásba kerülő változatát mutatták be Bonchidán. A szervezők filmet megelőző beszéde egy apró szégyenfoltot hagyott a mikrofon lábánál, mivelhogy a lazán emelkedett konferálás közben kihagyták az elég fontos szerepben megjelenő Cristian Rigman nevét a felolvasott helyi színészek névsorából. Arról persze már több szó esett, hogy a film producerének parancsára milyen nehéz volt a forgatás munkálatait elrejteni a kolozsvári sajtó elől. Suta tapsvihar indította a filmet, a vetítésre ígért eső szerencsére kikerülte Bonchidát.

Cserébe az összes jelenetben vérzápor szakadt a vászonról: a szokásos Szono-film ez, ahol az extravagáns megoldások, a magyarázatlannak tetsző vérontás mintha a japán kultúra mélyebb rétegeibe is visszanyúlna. Sono filmjeinek nem szükségszerű, de hasznos értelmező rendszere a kora huszadik századi ero guro nansensu-irányzat, ami a XVI. századi ukiyo-e (a felszíni világ, mint káprázat) esztétikának hagyatéka. Ez a stílus a környezetünkben látható anyagi világ és az ebben eljátszott szerepek groteszk végletekbe való elhelyezéséről szól, s nem kifejezetten az explicit erotika és vérzuhany határozza meg, hanem a túlzásokat is meghaladó hedonista ábrázolásmód, amely a szexualitás és a halál szoros dinamikáján belül állít fel egy értelmezési rendszert. A befogadás szempontjából bőven elegendő, ha a kreativitás szabadságát ismerjük fel benne, s inkább örülünk viszontlátni a kolozsvári főteret és a központ különböző utcáit. Itt a Tokyo Vampire Hotel azt a filmet is jelentheti, amelyben ismerős arcokat keresgélünk. A mellettem ülők nem egyszer kacsintottak össze a kolozsvári helyszínekkel, majd fél óra vérfürdő után elindutnak borozgatni a kastéllyal szembeni kertbe.

Türelmüket valószínűleg nem a történet vette el, hiszen az egy viszonylag egyszerű, a szonói esztétikát vadul elszabadító premisszából építkezik. Valahol Transzilvániában születik három kiválasztott lány, s miután a Corvin család megöli Drakulát, ezekből kettő Japánba keveredik. Transzilvánia Drakula leszármazottaihoz kell tartozzon, ezért vissza kell nyerjék uralmukat az ország felett. Japánban ugyanígy uralomra szomjaznak a vámpírok, ezért bezárják az egész középosztályt egy óriási hotelbe, ami tulajdonképpen egy fantasztikusan kitalált, velejéig japán guro shunga-karakter teste(!). Ebből a rugóból aztán végeláthatatlanul sok szabad ötlet szökik ki: a művér összes árnyalata lefolyik a vetítővásznon, de a vérfürdő mellé jó adagolással társul egy olyan jelképrendszer is, amellyel a japán mester az elmúló testet, vagy a tisztító vizet értelmezi.

Mindezalatt honfitársaim hangosan sopánkodnak mögöttem, de elképzelem, hogy mi közös kultúrpatriotizmusra szerződtünk ma este, s így nem hagyhatjuk ott ezt a filmet, hiszen ez nálunk, sőt, lehet, hogy valahol nekünk készült. Aztán persze a rendületlenül adagolt kultúrsokk, a hullák és a mészárlás fékezhetetlen növekedése gyenge idegzetük felé kerekedett, s ahogy az lenni szokott, a japán horror egy óra leforgása alatt kisebbre rostálta a vér látványától meghökkent közönséget.

Szono filmjében az erdélyi toposzok szórakoztatóan keverednek az ázsiai perspektívával, felfrissítően fantáziadús a filmben tálalt vámpírkultusz, ráadásul a rendező itthonról ihletett filmes földrajza is harsány nevetésre robbantotta a lassan ürülő sorokat. Sokunkban először tudatosulhatott, hogy a helyszínek filmes logikája szabad, hiszen megengedi azt is, hogy egy szereplő betoppanjon a kolozsvári New York-palotába (Continental szálloda), majd két ajtóval arrébb benyisson a tordai sóbánya folyósójára. Ez, és a románul elhangzó mondatok mindannyiunk estéjét jól fűszerezték, külön izgalmas élmény volt a műanyagszékében picsogó közönség ironikus reakcióit figyelni a premier kínosra tömörített két és fél órája alatt.

Az akció mértéktelensége, a legalább négyszer lezárt, de mindig újrainduló sztori nem is igyekezett palástolni, hogy egy jóval hosszabb sorozat anyaga zsúfolódik most egy filmbe. Ebben a formában a szerző sűrített gátlástalansága kapott egy még vadabb hangsúlyt, ami lehet, hogy alkalmanként kibírhatatlannak tűnt, de szerintem ez is felvállaltan része lehet a Szono Sion-filmeknek. Hat órát ebbe a játékidőbe sűríteni már önmagában kihívás, talán ezért éreztem, hogy a film néha elveszített, s ilyenkor a mellettem ülők levegője után kapkodtam. Ugyanakkor észrevettem, hogy kezdem otthonosnak érezni a film lüktető nyelvét, s könnyebben észrevettem a kép felszín alatti tartalmát.

Azért ne felejtsd el, ez egy Szono Sion-film.” – súgnám fölényesen oda a mellettem ülőnek, de azt hiszem, már egy ideje otthagyta a vetítést. Egyre hidegebb lett az éjszaka, s a szembeömlő vérvörös már másképp működött bennem. Nem lepett meg az akció brutalitása, ez már mindannyiunk közös szótárának része volt, s egyre közelebb léphettem a film mélyszövetéhez. Szono szimbolikája sokszor egyetemes mérték szerinti, és kultúrspecifikus részletei is a testvériség, az elhaló test, és az ebben való elidegenedés tartalmait akarják közölni. Történetét archaikus jelképekkel mozgatja, a szerzői formanyelv szintjén pedig szíves rajongással köszön újra hollywoodnak, de a sajátosan japán chambara és jidaigeki-hagyománynak is helyett hagyott filmjében. Amikor túl komolyra fordult bennem a gondolat, akkor hirtelen mindent elmosott egy elém loccsanó véres koponya, s ez a sík egészségesen oldotta fel értelmiségem küszködő görcseit. Én választhattam ki, hogy mit és mikor veszek komolyan, ilyen értelemben pedig a mű nyitottsága számomra Szono rendezői kvalitását tükrözte.

A vér mindig orgazmikusan és a szövetet átthasítva tör fel a testekből, a film vizuális metaforái gyakran mutatnak túl a konkrét olvasaton. Vajon maradt-e mellettem ülő, akinek odasúghatnám ezt? Mindegy, szép is lehet ez a film. A test szerelmi aktusát a tordai sóbánya forgóemelvényén láthattuk, ahol a közösülés rítusában minden visszatért a szent egyszerűségbe. Körförgásban. Test ezúttal nem hasított a testbe, Sono valószínűleg kimérten, a kevesebbel is szeret dolgozni. A kaotikus vetítésnek csak ráadást jelent az, hogy a román nyelv megállás nélkül röhögtette a finoman megtébolyult közönséget, ráadásul a stáblistán sorakozó román nevek is el vannak írva. Én és a már nem mellettem ülők sétálunk haza a kastélyból. Vérvörösen lüktető autók féklámpái mutatják az irányt vissza, Kolozsvárra.

Még vetítik a TIFF-en:  június 2., szombat, Florin Piersic (Republica) mozi, 12:00

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó