Ezt láttuk a 17. TIFF-en 4. – versenyszekció

The Heiresses; Anchor and Hope; The Marriage; The Guilty; Scythe Hitting Stone

A mai adag TIFF-ajánlóban a fesztivál legnépszerűbb vetítéseit jelentő versenyfilmeket vettük górcső alá. Az első- és második filmeket felsorakoztató tizenkét alkotásból egyről már korábban írtunk, most ötöt vizsgálunk meg. A maradékot pedig csütörtökön.

Marcelo Martinessi: Las herederas / The Heiresses, 2018, paraguay-i

Martinessi első nagyjátékfilmjében idős leszbikusokkal foglalkozik, de ha megnézzük rövidke Imdb-rezüméjét, már kisjátékfilmjei is gerontofíliáról tanúskodnak: mindegyik néniről szól. Az örökösökben egy felszabadulástörténetet láthatunk, és az olvasó joggal teszi fel a kérdést: de ha leszbikusok, akkor nem felszabadultak már a patriarchális, hetero életforma béklyóiból? A válasz: nem, hiszen – mitadisten – a leszbikus párkapcsolat is ugyanolyan hierarchikus, elnyomó, kodependens tud lenni, mint a rendes”. A forgatókönyvet is jegyző rendező sajnos olyan finoman adagolja az információt erről a férfiakat teljesen mellőző világról (csak említés-szinten vannak benne), hogy szinte csak következtetni tudunk a két felsőosztályból lecsúszott nő közti viszonyra. Chela a femininebb, elnyomottabb (ő a film főszereplője is), míg Chiquita a butch”, az aktív, aki kijár, és aki a családi”, örökölt Mercedest is vezeti. Utóbbi viszont adósságspirálja miatt börtönbe (vagy legalábbis előzetesbe) kerül, így hát Chelának most kicsit saját magáról kell gondoskodnia, ennek lesz záloga az autó.

A finoman adagolt információ elve az operatőri munkára is érvényes: néha annyira alulexponálja, árnyékban felejti az arcokat, hogy alig tudunk kivenni valamit a színészi játékból (a berlini zsűrinek sikerült, legjobb színésznő díjjal honorálták az igyekezetet). Érteni vélem, hogy ez a film pont a Chela (a valahol Deneuve és Luminița Gheorghiu közt lévő Ana Brun érzékeny  megformálásában) felemelkedéstörténete, amelyben ki kell jönnie a sötétségből, csak a film annyira finomkodva, óvatosan, szinte bocsánatkérően mesél, hogy egyszerűen nem tudja lekötni a nézőt. Kivéve, ha valaki kimondottan az effajta álmatag indie-művészfilmes debüt”-fogalmazásmódra gerjed. Ezerszer látott sztorival büntet Martinessi, aminek csak a színészi játék ad némi létjogosultságot (már amikor látszik), mielőtt lekoppan a szem. (jbn)

Még vetítik: május 30., szerda, Victoria/Győzelem mozi, 12:30 (Moştenitoarele).

Carlos Marques-Marcet: Tierra firme / Anchor and Hope, 2018, brit-spanyol

Eva (Oona Chaplin) és Kat (Natalia Tena) egy boldog, bohém leszbikus pár, akik London környékén laknak egy bárkában. Míg Kat a párkapcsolat tipikus férfija”, és esze ágában sincs reprodukálódni, Eva fejében egyre hangosabban ketyeg ama bizonyos biológiai óra. A feszültséget Kat egy nem kevésbé bohém haverja, az ízig-vérig pasi Roger (David Verdaguer) töri meg, amikor megérkezik Spanyolországból. Buli, pia, röhögés, de amikor Eva felveti, hogy Roger akár meg is termékenyíthetné egyfajta kényszer-pótapaként, a kezdeti megrökönyödést beletörődés váltja, majd nekilátnak az in vitro megtermékenyítésnek. De amint Eva anyukája (akit tényleg a színésznő édesanyja, Geraldine Chaplin alakít) aggódva elmagyarázza, nem lesz ez olyan egyszerű, mint ahogy a meggondolatlan fiatalok eltervezték. És nem is a biológiai, hanem a lelki dolgok miatt.

A verseny előző, férfiakat teljesen mellőző filmjétől és elemelt, papírízű leszbikusaitól eltérően jó látni, hogy Marcet második filmjében (első, Tízezer km című alkotásával is versenyzett három éve a TIFF-en, színészei egy részét is innen hozta át) végre hús-vér emberek, igazi szituációk, jól megragadott pillanatok és érzelmek vannak. Ha a másik versenyfilm, Az örökösök esetében a leszbikus-keret szinte csak ürügy volt (vagy rafinált módszer, hogy a rendező trendibbé tegye a filmjét), a Horgony és remény (Anchor and Hope) esetében végre a cselekmény szerves része, mondhatni mozgatórugója lesz. A spanyol rendező első, még botladozva elmesélt filmjéhez képest most már teljes filmes szótárral fogalmaz, magabiztosan irányítja még a Chaplin-család legendás tagját is, és noha egy-egy dramaturgiai sarkon ott ólálkodik a túlzott érzelgősség veszélye (és a happy end által sajnos bele is futnak az alkotók), a humor sok mindenért tud kárpótolni. Az idegesítő Natalia Tena kivételével minden színész nagyszerű, izgalmas az ingatag bárka-ingatag párkapcsolat párhuzam is (amíg jól szájba nem rágják egy adott ponton), szóval működik a film, van iránya, és ez – az átlag versenyfilmes mezőnyt ismerve – nagy szó. Részemről (egyelőre!) megvan, hogy minek drukkolok. (jbn)

Még vetítik: május 29., kedd, Victoria/Győzelem mozi, 19:30 (Ancora şi speranţa).

Blerta Zeqiri: The Marriage, 2017, koszovói-albán

A házasság koszovói(!)-albán koprodukcióban készült és hármas feladatot vállal: egyrészt egy történelem által frissen megtépázott társadalom továbblépési szándékát kódolja magába, másrészt egy pár folyamatos vitáik ellenére megvalósulni látszó házasságának előzmény-napjait mutatja be életszagúan, illetve egy szélesebb közösség mindennapjainak intimitását is sikerül megragadnia. Majd kiderül, hogy valójában egy queer-mozit készítettek elő nekünk az alkotók. Egy ilyen sokrétű struktúra másfél órában csak egy betonerős forgatókönyvvel és egy biztos kezű rendezéssel valósulhat meg. Az első percekben Bekim még menyasszonyával, Anitával, a háborús sírok exhumálásánál tartózkodik, hátha sikerült végre azonosítaniuk a nő szüleinek holttestét, hogy végre maguk mögött tudjanak két évtizednyi bizonytalanságot, és a jövő felé mutató egybekelésükre koncentráljanak.

A múlt azonban visszaköszönni látszik és gúzsba köti őket: Bekim frusztrált viselkedéséből fakadó veszekedés-köröket járnak be újra és újra. Ennek igazi alapja akkor lesz világos, amikor Bekim frissen hazatérő barátjához fűződő viszonyáról kiderül, hogy az jóval több barátságnál. A férfi a derűs és váratlan találkozás miatt azonban nem hajlandó feladni elkezdett útját egy konvencionális élet irányába, de a régi kalandok izgalma is csalogatja, s ezt a dilemmát a rámenős barát egyre jobban kiélezi. Melodrámai helyzet, bejáratott kelet-európai újhullámos realizmussal tálalva, viszont egy percig sem elidegenítően, távolságtartóan. Sőt, legnagyobb érdeme A házasságnak a szereplők közti viszonyok érzékeny és hiteles tálalása, amelyhez a rendező (Blerta Zeqiri), a színészek (Alban Ukaj, Adriana Matoshi) és az operatőr (Sevdije Kastrati) szoros, feszes és gördülékeny munkájára volt szükség. Azért is írtam le az alkotók nevét, mert nagy eséllyel találkozunk majd valamelyikükkel a díjátadón. (nesz)

Még vetítik: május 30., szerda, Victoria/Győzelem mozi, 15:00 (Căsătoria).

Gustav Möller: Den skyldige / The Guilty, 2018, dán

Asger valójában nyomozó, de néha a sürgősségi hívásközpontban teljesít szolgálatot, mivel a koppenhágai rendőrség ezt így tartja a munkamorál szempontjából indokoltnak. Szóval Asger csücsül a számítógép előtt, amelyen a befutott hívások kezdeményezőinek neve, telefonszáma, körülbelüli földrajzi helyzete azonnal látszik. Nem kelt valami jó benyomást kezdetben, egy bekábszerezett és egy kifosztott segítségkérővel szemben nem tanúsít megfelelő együttérzést, éppenhogy nem röhög rajtuk. Azonban amikor felhívja Iben, és szaggatott, végsőkig elkeseredett hangjából az derül ki, hogy elrabolták, s az elrablója ott ül mellette az autóban (hívó és hívott úgy tesznek, mintha Iben a kislányával beszélne), Asger lázba jön, mindenáron segíteni akar az áldozaton. Őrült nyomozásba kezd a számítógép és a telefon segítségével, megszállottja lesz az ügynek, ám apránként az is kiderül, hogy ő maga fegyelmi eljárás alatt áll, és partnerének másnapi tanúvallomása dönti el, hogy megy-e börtönbe.

Az elbeszélés helyszíne végig a hívásközpont, a tér tehát eleve szűk, és Asgeren (Jakob Cedergren) kívül mindössze két-három alakot látunk, a többiek telefonon keresztül hallhatók csupán. Gustav Möller rendező viszont ezekkel a korlátozott adottságokkal maximális hatást ér el, és hívás közben két típusú beállításból is (egyikben a fülhallgatót srégen hátulról, másikban Asgert nagyközeliben szemből keretezve) eszméletlenül feszes dramaturgiát képes építeni, amelyhez nyilván az is hozzájárul, hogy a távnyomozás során iszonyatos részletek derülnek ki a célcsalád dinamikájából. Annak ellenére, hogy nem látjuk sem az elkövetőt, sem az elrablottat, sem a gyermeket, sem a nyomozópartnert, mindössze Asger reakcióit az akusztikusan felnagyított telefonhívás másik oldalán zajló drámára, illetve soha nem hagyjuk el a helyszín két szobáját, Möller ezzel a 83 perces kamarathrillerrel uszkve 60 percen keresztül beleszögez a székbe, visszafojtja a lélegzeted, alkalmi nyomozót farag belőled, megtéveszt, elborzaszt, és csúcsra járatja a zsánert. (fsz)

Még vetítik: május 29., kedd, Victoria/Győzelem mozi, 17:30 (Vinovatul).

Anna Kruglova: Scythe Hitting Stone, 2017, német

A Scythe Hitting Stone (kb. Kőbe ütköző kasza) német-orosz koprodukciónak is mondható: rendezője, az Anja Kreis művésznevet is használó Kruglova orosz származású, ám a filmet, mely a diplomamunkája volt, németországi egyeteme keretein belül forgatta le. A film a kétezres évek elejének Oroszországában játszódik, és egy humorral, gúnnyal teli dráma. A rendezőnő egy már klasszikusnak számító történetalakítást, történetmesélést választ: több párhuzamos szálon futnak az események, amelyeket laza kapocs fűz egymáshoz. Két Jehova tanúja-hittérítő, Csecsenföldről hazatért fiatal és a nagyvilágban és az életben a helyét kereső fiatal lány – csak néhány a film szereplőinek sokrétű karaktereiből. A filmben van atrocitás, abszurditás, de éppen ezek által lesz élvezetes, szórakoztató, humora kiváló.

A különböző szálakat ötletesen keresztezi, és sikerül elérnie azt, hogy mindenről úgy érezzük, a helyén van. A film világa egyszerre nagyon közeli és nagyon távoli: a felnyitható ebédlőasztal,  tévé tetején látható csipketerítőcske sok más elemmel együtt a volt keleti blokk oly ismerős, otthonos világába kalauzol, de másfelől a világ, ahol egy rúd szalámi, egy doboz bonbon és egy vodka áráért puskát veszel, s ahol a Szovjetunió felbomlásával csak egy korszak zárult le, de háborúk, harcok testközelben tovább folytatódnak, az már idegen. És lehetnek egyes jelenetek bármennyire bizarrak vagy abszurdak, mégis hitelesnek, igaznak, elképzelhetőnek érezzük őket. Anja Kreis filmjének másfél órája leköt, szórakoztat, és többször is megnevettet. (tgi)

Még vetítik: május 30., szerda, Victoria/Győzelem mozi, 17:30 (Izbiţi de soartă).

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó