Ezt láttuk a 17. TIFF-en 5.

Giant; Dovlatov; Figaros Wolves; Love and Bullets

Ma óriásos nap van: egy óriási trip Németországból, egy olasz film az óriási főtéri vásznon, egy orosz költőóriás hányattatott sorsa – és egy szó szerinti óriás Baszkföldről.

Aitor Arregi, Jon Garaño: Handia / Giant, 2017, spanyol (baszk)

[szupernóva] Erdélyi magyarként mindig drukkolok a kisebbségi nyelveken készült filmeknek, pláne, ha az többségi” pénzből készült és az illető ország filmes díjain is tarolt. Ilyen az Óriás is: spanyol produkció, de baszk film, és az idei Goya-díjkiosztón tíz nevezést – főleg technikai jellegűeket – is díjra tudott váltani. Nem teljesen megérdemeletlenül. A klasszicizáló, kopottas filmnyelven elmesélt sztori az 1833-ban kezdődött örökösödési polgárháború tájékán kezdődik egy eldugott baszk falucskában. A főhős, Martín amolyan passzív, a történettel (és a történelemmel) sodródó főhős, akire inkább csak azért van szükség, hogy reflektáljon a látottakra, és sajátosabb szemszöget szolgáltasson. Elkerül a polgárháborúba, ahol megsérül, egyik karja lebénul, így hazatér. Otthon viszont azzal szembesül, hogy testvére, Joaquín óriássá nőtt. Ma ezt úgy hívnánk, hogy gigantizmusban szenved, a kor emberének viszont ez látványosságot jelentett, így Martín, Joaquín és egy tehetséges impresszárió turnézni indul, hogy pénzt csináljanak a növekedésben leállni képtelen ember nyomorúságából.

A technikai jellegű díjak abszolút megérdemeltek: az idei TIFF talán egyik legpazarabb és egyben legósdibb látványvilágú mozija ez. Még a trükkfelvételek is annyira jól sikerültek, hogy fel sem tűnik: az óriást egy normális” méretű színész játssza. Az elbeszélés módja is a képi világhoz hasonlít: kimunkált, alapos, de megragadt valahol a filmtörténet múltjában. Abszolút Oscar-alapanyag (pláne, hogy a film valós történeteken, illetve létezett személyeken alapszik), ami az ügyes kezdés után egyre többet veszít a lendületéből, hogy a végére csak egy üres, de szép közhelyhalmaz maradjon belőle családról, testvériségről, szegénységről, helytállásról – ilyesmikről. Ami hozzáadottértéket jelent az Óriással kapcsolatban, az ugyebár a baszk nyelv (és az erre történő reflexiók: a spanyolok számára nemcsak az óriás óriássága, de baszksága is kuriózum), illetve pontosabban a nyelvhasználat, mint inspiráció:  igen, lehet ilyet is. (jbn)

Még vetítik: május 30., szerda, Dacia mozi, 20:30 (Gigantul).

ifj. Alekszej German: Dovlatov, 2018, orosz

[szupernóva] A Szergej Dovlatovról szóló életrajzi dráma a trailer alapján igazán jónak ígérkezett: az életében el nem ismert, hazájában nem publikált szovjet író története rengeteg lehetőséget kínál, amik közül sokat kihasznál ifjabb Alekszej German rendező, de valahogy nem mindig találja meg a legjobb eszközöket. A történet a hetvenes években, a Szovjetunióban játszódik, ahol egyrészt rendre születnek a megrendelésre írt versek és könyvek, a propagandafilmek, másrészt a cenzúrázott, elutasított művészek csempészett konyakot iszogatva jazzt hallgatnak, és helyzetük kilátástalanságáról beszélgetnek. Finnországból belopott farmert és harisnyát hordanak, Hemingway-t és Steinbecket emlegetik. Eddig rendben is lenne – ez egy számunkra sem ismeretlen világ, a hetvenes években az erdélyi értelmiség is épp ezt tette, csak a farmerek az NDK-ból voltak. De a German által felépített világ kicsit furcsa. Hiába kiváló az operatőri munka, hiába teremt képekkel hangulatot, illetve alkot nagyon szép képeket, az egész picit inog. Amikor szinte minden szereplő siránkozik, hogy milyen szegény, az ember önkéntelenül elmosolyodik, bezzeg a posztókabátja mindenkinek vadiúj és patyolattiszta, s azon is felhúzza szemöldökét, amikor meglátja a hófehér fejpántos bányai munkásnőt, aki olyan mintha most pattant volna le a Nők lapja vagy a Dolgozó nő címlapjáról. A film próbál korhű és hiteles lenni, látszik, hogy milyen temérdek kellékes, jelmezes, stb. munka van benne (és szó se róla, nagyon szép és komplex a látványvilág), de főleg mi, a volt keleti blokkban lakók tudjuk, vannak itt szépítések.

A másik probléma a történetalakítás: a több, mint két óra nem telik el észrevétlenül. Vannak izgalmas, nagyon jól megformált karakterek, érdekes epizódok, de mégis vontatott kicsit, nem áll össze kerek egésszé a film. A színészi játék színvonala változó, Milan Maric címszereplője egy határozottan karizmatikus figura, Iosif Brodsky figurája is jól sikerült. A Dovlatovról nem kell lemondani, hiszen képi világa figyelemre méltó, a megjelenített téma, a hangulat igazi csemege, csak fel kell készülni lélekben, hogy ez bizony nem lett remekmű. (tgi)

Még vetítik: június 3., vasárnap, Sapientia, 14:00.

Dominik Galizia: Figaros Wölfe / Figaros Wolves, 2017, német

[PC-nek lenni vagy ne] A német Dominik Galizia első nagyfilmjét megelőzően videoklipeket és reklámokat készített, ami a Figaro farkasain meg is látszik: hiába ígér a cím, a plakát és az ismertető valami klasszikus narratívát, nem azt kapunk, hanem egy – meglehetősen széteső koncepciójú és formájú –  experimentális love storyt. A másfél órás alkotás első fele Buñuelt juttatja eszünkbe, majd Cronenberg- és David Lynch-utánérzésünk támadhat, de egyik szerző étoszához sem ér fel a végére. Pedig az Öldöklő angyal-szerű ötlet érdekes: Galizia egy realizmustól kissé elrugaszkodó, fekete-fehér világot teremt meg a kezdetekben: nevén nem nevezett német nagyváros bérházának tetejére van kizárva a néző egy életunt fiatal nővel, aki a napozáson és a heverészésen kívül semmit nem csinál. Szó nélkül hagyja, hogy a címbéli Figaro (egy antipatikus, álmacsó proli falkavezér”) a haverjaival (farkasai) naponta feljárjanak és szexeljenek vele. Nem szeretkezés az, sőt, egyenesen antiszex: rezzenéstelen arccal engedi, hogy megtörténjen vele az aktus.

Az epizódok között pedig Gilbert, a szomszéd jelenik meg a tetőn, aki nem a testiségre hajt, hanem a társaságát keresi. Egyre jobban megnyílnak egymásnak: játékokat találnak ki, filozofálgatnak, flörtölgetnek, így mindkettejük magánya és életundora oldódni látszik. Mire megszoknánk ezt a különleges mikrouniverzumot, a film szövete felbomlik: a párocska valamiféle hallucinogén szert önt fel a garatra, nyomasztó víziók és álmok lepik el a vásznat a fentebb említett rendezők modorában, olyan hosszasan, mintha csak azért készült volna el a Figaros Wölfe, hogy erre a tákolt acid tripre szolgáltasson ürügyet. (Természetesen a főszereplők nyomottságát és depresszióját hivatottak kifejezni.) Kísérleti filmhez illően csak értelmezés-kísérleteket lehet elvégezni az alkotáson, de akárhogy rágom, csak arra jutok, hogy a hollywoodi romantikus vígjátékok fricskáját láttam, amelyekben a szerelem ugye az egyetlen út a megváltás felé: ha belép az életünkbe az igazi, akkor a farkasokat (és a farkosokat”) is elűzi, de ezúttal leginkább csak az embereket sikerült a vetítésről. Jó sokat. (nesz)

Még vetítik: május 31., csütörtök, Uránia, 20:00 (Lupii lui Figaro)

Antonio és Marco Manetti: Ammore e malavita / Love and Bullets, 2017, olasz

[főtér] A 17. TIFF egyik üdítő meglepetése az Alvilág és szerelem című olasz gengsztermusical, amelyet a Manetti testvérek rendeztek, ők pedig nem kezdők a musical és az akció párosításában (Song 'e Napule, 2013). A helyszín Nápoly, a produkció pedig szín-, dal- és golyózáporgazdag. Valamivel több, mint két órán keresztül vadásszák, lövik halomra egymást és fakadnak dalra két sortűz között a Camorra maffiaszervezet bérgyilkosai, teszik mindezt egy mulatságos alaphelyzet hatására. Don Vincenzo tomporlövést kapott egy tűzharcban, felesége pedig úgy dönt, hogy a maffiafőnöknek ideje visszavonulni, ezért megrendezik a temetését, ám mivel a titkot egy véletlen szemtanú (a nővér) is ismeri, bérgyilkosokat küldenek gyors kiiktatására. Ám Fatima nővérről kiderül, hogy a gyilkológép Ciro gyerekkori szerelme, így Ciro inkább szembeszáll az egész maffiahadsereggel, mintsem hogy golyót eresszen vágyai netovábbjába.

Az áltemetéssel indító elbeszélés visszaugrik öt napot az időben, és onnan bontakoztatja ki a történetet, ami egyformán tartalmaz vidám pillanatokat, véres leszámolásokat és komor arccal, esetleg könnyek között vagy leckéztető modorban eldalolt vallomásokat. Két dal között a történet szemrevalóan fejlődik, az akció és a románc zsánereinek (illetve a vígjátéki geghalom) szolidan működő képi és hangzó dinamikájában, amikor tehát nincs dalidő, a film közepesen jól teljesít, panaszra semmi ok. Az éneklő gengszterek, hősszerelmesek, bérgyilkosok, de különösen duettjeik viszont egy fokkal emelik a produkció értékét, és bár az események véresen komolyak (temetés, kivégzés, szerelemből befeszítő bérgyilkosi dac, pisztolypárbaj), Manettiék és a szimpatikus színészgárda fergetegesen mókás mellékérzést csatolnak az akcióhoz. Nem pusztán a danolás ténye okozott gyakori derűt a nézőtéren, hanem a dalok szövegkönyvének páratlanul mulatságos fordulatai is. Képzeljünk el egy éneklő hullát, koporsóban, golyónyommal a szeme alatt, vagy két marcona bérgyilkost a tengerparton, amint a Magas Jóképű úgy vallja be ragaszkodását az Alacsony Rosszarcúnak, aki ráadásul kopasz, hogy a szélről énekel, mely a kopasz dús haját rángatja, míg a hullámok romantikusan áztatják a homokot. (fsz)

Még vetítik: május 31., csütörtök, Dacia mozi, 20:30 (Dragoste şi gloanţe)

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó