Ezt láttuk a 17. TIFF-en 6. – versenyszekció

Scaffolding; Pity; The Home; Charleston; Life And Nothing More

Ma a tizenkét versenyfilm maradékának élveboncolása következik, de ez nem jelenti azt, hogy maradékfilmek lennének ezek! Izraeltől Görögországon keresztül mindenhol megfordulunk, hogy aztán visszatérjünk Bukarestbe.

Matan Yair: Scaffolding, 2017, izraeli

Matan Yair (egykor középiskolai tanár, most rendező) filmet akart készíteni egy kissé problémás diákról, aki apja állványépítő vállalkozásának örököse lesz, amikor az öreg visszavonul. Tel Avivtól északra Herzliya városában – mit hoz a véletlen – van egy Lax családi vállalkozás, amely az állványokra szakosodott, és Yair talált egy fiút, akit a való életben Asher Lax-nak hívnak. Nos, költségvetési meggondolásokból (így nem kellett új cégéreket gyártani), és mert egzotikusnak találta a nevét, Yair filmjében Asher Lax alakítja Asher Lax-ot, azt a fiút, aki nehezen tűri a tanári tekintélyjátszmákat, hirtelen haragú, retteg az apjától, alig iskolázott, de érettségizni kíván, és ebben ihletet és segítséget nyújt neki az irodalom- és történelemtanár Rami. Az órákon Asher világa kitágul, hanyagolja az állványépítést, egyre többet olvas és felfedezi az olvasmányok gyógyító erejét, bennük választ keres gyerekkori traumáira, egyszersmind észreveszi azt a bonyolult apa-fiú kapcsolatot, amelyben felnőtt. Egy hirtelen jött tragédia más, általános egzisztenciális kérdésfelvetésekre is sarkallja.

Asher Lax amatőr színész, teljesen képzetlen, viszont karakterét (akit elhanyagolható mértékben mintáztak róla) elemi erővel játssza, mozgása, attitűdje, jelenléte a vásznon domináns és elbűvölő. Az iskolában szemtelen ragadozó, úgy focizik és verekszik, mint aki soha nem csinált mást, és ez nagyrészt így is van. Az apával (Yaacov Cohen) közös jelenetekben viszont kisgyerek, a félelmet és a feltétlen tiszteletet, az apai tekintély előtti behódolást tökéletesen hozza. Rami, a tanár (Ami Smolarchik) tág ismeretű, türelmes és szeretetet adó-kapó figura, Asher pedig a törékeny 41 éves férfiért feltétel nélkül rajong. Ezt a sokrétű, néha borotvaélen táncoló történetet Yair érzékenyen és alázattal beszéli el, számtalan valós helyzetet dolgoz bele korábbi életéből, és Bartosz Bieinek kamerája által rögrealista modorban, gazdag képi állománnyal, mélyen a néző bőre alá fecskendezi. (fsz)

Még vetítik: május 31., csütörtök, Victoria/Győzelem mozi, 20:00 (Eşafodaj).

Antonio Mendez Esparza: La vida y nada más / Life And Nothing More, 2017, spanyol-amerikai

A versenyprogram más olyan pontos és alapos szociofilmet nem kínál, mint a spanyol rendező amerikai filmje, az Élet és semmi más. Tipikus amerikai (tömegekre jellemző) történet, tipikus szereplőkkel, egy floridai külváros közegében: afroamerikai anya, túl első válásán, két gyerekét kell eltartania, ezért keményen melózik. Ennek csapdája, hogy míg reggeltől estig utódaiért gürcöl a munkában, addig egy perce sem marad nevelői szerepkörére. A nukleáris családmodellre pedig pont kamaszodó fiának lenne szüksége, aki apafigura hiányában külső minták mentén próbálja megtalálni magát, s ezt egyszerűen – idő, energia hiányában – képtelen ellenőrizni az anya. Azaz van apakép, csak éppen az illetőnek még éveket kell sitten töltenie, s félő, hogy Andrew is ebbe az irányba indul el: minden áron önállósodni akar, amihez pénz kell, így kecsegtető a drogárulás is, de rizikós, hiszen rongálásért éppen próbaidőn van.

De nem csak a kamasz lázadás és útkeresés a téma, hanem hangsúlyosan ott az anya története is, aki annak ellenére, hogy kiábrándult a férfiakból, mégiscsak szeretne maga mellé egyet a családfői szerepre. Az új férfi azonban belebukik a feladatba. Nem szövögetem tovább az ismertetőt, röviden: a La vida y nada más a három szereplőjével operálva teljes képet nyújt arról, hogy milyen összefüggések kötik gúzsba az egyéneket, a család intézményét egy széles amerikai társadalom-réteg képviselőinek a miliőjében. Egy ilyen sikeresen sokat markoló filmnek azonban idő kell a kibontakozásra, és a rendező a mindennapi élet monotóniáját is érzékeltetni akarta ráérős, egyenesen Corneliu Porumboiu filmjeinek lassú fogalmazását eszünkbe juttató stílusával. Nem csoda, hogy a két óra próbára tett pár nézőt, de akik elmentek, egy fontos filmélményre mondtak nemet. (nesz)

Még vetítik: május 31., csütörtök, Victoria/Győzelem mozi, 15:30 (Viaţa şi nimic altceva).

Babis Makridis: Pity, 2018, görög

A Pity lehetne egy nagyon jó film: adott hozzá az almodóvarian perverz alapötlet (a főhős akkor boldog, ha szenved). Persze a háttér összetettebb, az egyébként átlagos családapa nem egy mazochista személyiség, nem maga a fájdalom és a szenvedés boldogítja, hanem a sajnálat, amit ezek nyomán éreznek iránta az emberek, illetve az embertársai együttérzése. Tulajdonképpen egy teljesen hétköznapi érzés felnagyítása ez, az (átlag)embernek fontos, hogy figyeljenek rá, törődjenek vele. A főhős (Yannis Drakopoulos), akiről csak annyit tudunk, hogy ügyvéd, a kómában fekvő felesége miatt szenved, s a történet fordulópontját az jelenti, amikor a nő magához tér. A férfi nem bírja elviselni a helyzetet, mindent (tényleg mindent) megtesz, hogy „visszanyerje” az emberek sajnálatát. Drakopoulos alakítása kiváló, tulajdonképpen a film legfőbb húzóereje. Minden rezzenése kifejező, játéka letisztult.

A rendezés tekintetében sajnos lehetnek fenntartásaink. Babis Makridis rendező néha oldja egy kis humorral a film nyomasztó légkörét, de nem eléggé. Egy-egy megmosolyogtató mondat vagy az égszínkék tenger és a magányos pálmafa látképe nem kitekintés az ügyvéd abszurd világából, hanem még inkább befele nyomnak, lefele húznak. Van egy pont a filmben, amikor az ember elgondolkozik: azért ilyen nehéz ez a film, hogy amint sikerült a főhőssel azonosulni, még jobban érezzük bizarr érzései súlyát? Talán. Csak az a baj, hogy a film végén ez a gondolat szertefoszlik, a rendező a végkifejlettel elveti az azonosulás, sőt az átérzés lehetőségét is. És az ember ott ül, azon tűnődve, hogy a film szép volt, izgalmas képi metaforákkal, jól megkomponált beállításokkal, de hiába minden abszurditás és a szenvedés, se szánalmat, se haragot vagy szomorúságot, se semmit nem érzünk. Talán pici örömöt, hogy vége. (tgi)

Még vetítik: június 1., péntek, Victoria/Győzelem mozi, 14:30 (Mila).

Andrei Creţulescu: Charleston, 2017, román

Érződik, hogy „honnan érkezik” Andrei Crețulescu. A filmkritikusból lett rendező nemcsak filmjének címében (amit Charlton Hestonról kellett lerövidíteni jogi okokból) folyamatosan (ön)reflektál, hanem magában a filmben is: folyamatosan filmekről beszélnek (konkrétan Charlton Heston-filmekről), moziba mennek, sőt egyik főhőse, Alexandru (Șerban Pavlu) is forgatókönyvíró. Miután felesége meghal egy autóbalesetben, igazi marcona macsó lévén nem mutatja bánatát, hanem megpróbálja alkoholba fojtani. Ez akkor változik meg, amikor egy este felbukkan az ajtóban egy fiatal, bajuszkája ellenére férfiasnak jóindulattal sem körülírható jelenség: Sebastian (Radu Iacoban) nem sokat teketóriázik, elmeséli, hogy az elhunyt szeretője volt az utóbbi hónapokban, és maga sem tudja igazán, hogy mit keres ott. A két férfi nem is különbözhetne jobban, de ahogy annak a filmekben lennie  kell, kialakul köztük egyfajta „odd couple”-dinamika, és románújhullámos Stan és Panként végül mégiscsak találkoznak valahol a közös gyászban. Az alapötletet láttuk már itt-ott, maga a forgatókönyv, párbeszédestől-mindenestől viszont helyenként egészen remek.

Attól viszont, hogy író-rendezője (mondjuk ki: auteurje) filmkritikus, egy alkotás nem lesz automatikusan filmkritikusok által körberajongható valami. Érződik a filmen, mint Alexandruban, egyfajta távolságtartás is, amivel új hangot szeretne kifaragni magának a rendező a kortárs román filmben, ugyanakkor meg valami elkeseredett valahová-tartozni-akarás is, mint Sebastianban. Az ügyes forgatókönyvet épp ezért nem mindig sikerült jó jelenetekre váltani: van, ahol nagyon működik (pl. az ebéd-jelenet az elhunyt szüleivel), de sokszor csak üresben forog, redundáns (s ilyenkor erős zenei tartalommal próbálják megtámogatni, eléggé átlátszó módon). Egy szigorúbb, vagdosni képes dramatruggal és magabiztosabb, néha újabb képkivágásra is kíváncsi rendezéssel kisebbfajta klasszikus születhetett volna, hiszen nemcsak a poénokra fut ki a film, hanem a modernkori férfilét milyenségét is boncolgatja. (jbn)

Még vetítik: május 31., csütörtök, Studház, 19:00.

Asghar Yousefinejad: Ev / The Home, 2017, iráni

Szögezzük le: az iráni Az otthon egy jó film, csak nem ajánlott pszichopatáknak, autistáknak, ideggyengéknek, stresszes embereknek, tíz óra irodai munka után levőknek, ja és a moziban szundikálni vágyóknak sem. Jó film, de kell hozzá egy nyugalmi állapot, hogy az ember kibírjon másfél óra folytonos hangos sírást és ordibálást. Asghar Yousefinejad rendező műve egy szinte banálisnak mondható helyzetre épül: meghal egy férfi, egy apa és nagybácsi, és a család el kell döntse, hogy mi legyen a holttesttel, ugyanis az elhunyt földi maradványait egy orvosi egyetemnek ajánlotta fel kutatási célra. A feszült helyzet nem csak a tiltakozó lány és az intézmény makacs képviselője közt alakul ki: a teljes rokonság, szomszédság, a közelben lakók is – akik nem is ismerték az elhunytat – részesei akarnak lenni az eseményeknek, tudni akarnak mindenről, pletykálnak, beleszólnak.

A feszültséget és a sok konfliktust frappánsan humorral oldja a rendező, a helyzetet tiszteletben tartva van benne meg a kellő irónia. Csak, hogy egy példát emeljünk ki: amikor a család kétségbeesve keres egy Koránt, hogy felolvashassanak a halott mellett, valaki előkap egy okostelefont egy online változattal, ami ebben a hagyományos muzulmán világban igencsak komikusak hat. A film látszólag nem sok mindenről szól, mégis minden benne van, ami kell, és a történet oly váratlanul és bravúrosan zárul, hogy csak dicsérni lehet rendezőt és forgatókönyvírót egyaránt. Megéri megnézni, de tényleg fel kell készülni a siratóasszonyokkal járó hangos zokogásra és sajnálkozásra. (tgi)

Még vetítik: június 1., péntek, Victoria/Győzelem mozi, 12:30 (Casa).

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó