A Simpsons film egyik teaserében egy Superman-emblémán pásztáz a kamera, miközben a narrátor közli, hogy 2007-ben mozivászonra lép az amerikai történelem legnagyobb hőse, mire kitágul a kép, és Homert látjuk, amint Superman pólóban, alsógatyában, kissé tanácstalanul ül a sorozatból jól ismert kanapén. Feleim, én akkor megvilágosodtam!
Nem véletlen Homer és Homérosz nevének egyezése (ha jól emlékszem, a tévésorozatban egyszer rá is játszottak erre), hiszen ha megnézzük az Iliászt vagy az Odüsszeiát, igazából tipikus simpsoni blődségek. Strandpapucsos lúzerek tíz évig ostromolnak egy várat, mert egy kecskepásztor királyfi elvitte egyikük nőjét, majd egy falóba bújva sikerül végül bevenni a várat úgy, hogy közben végig ovis módon veszekednek.
Homer történeteinek bája, legalábbis számomra, hasonló görög elődjééhez: úgy mesél el nagy történeteket a világ rendjéről, az emberi kapcsolatokról, hogy közben állandóan kiszórja a szögeket a zsákból, az emberi hülyeség közös nevezőjén beszél hozzánk. Homer cseppet sem alacsonyabb rendű a hisztis kamasz Akhilleusznál, a dörzsölt paraszt Odüsszeusznál, vagy az alsóneműt kívül hordó Supermannél, csak az ő nyíltan felvállalt zsigeri hülyesége abba a kontextusba helyezi vissza történeteit, amelyen fölülemelkedni látszanak az úgynevezett magaskultúra termékei: a legelemibb szükségleteket szem előtt tartó ember (nem átlagember, hanem minden ember) szintjére. Gondolkodjunk el, hogy hányszor vakarhatta meg a fenekét Platón idea-tanának kidolgozás közben, vagy hogy visszatartotta-e a szellentést Hamlet a monológ alatt és közelebb kerülünk Homér szellemiségéhez. (Még ide tartozik Buddha bevallottan hasmenés okozta halála is.)
Ezt az életérzést kapjuk a Simpson család nagyjátékfilm-változatában is, gyakorlatilag egy négyszeres hosszúságú tévéepizódot nagyvásznon, egy mozijegy áráért. Homer környezeti katasztrófát okoz Springfieldben, amikor ingyen fánkért igyekezve, frissen szerzett malacának hulladékát a tóba önti. Anélkül, hogy egyetlen poént is lelőnék, csak annyit mondhatok, hogy meg kell küzdenie a városlakók haragjával, a kormány válságkezelő stratégiájával, és végül az egész várost meg kell mentenie, miközben családi válságait is kezeli. A sorozat rajongói hiányolhatják az élesebb politikai, kulturális szatírát, ami az igazat megvallva már a sorozat elmúlt tíz szezonjára sem igazán jellemző, de szerintem dicséretes az alkotók azon döntése, hogy nem próbálják kihasználni a maguk keltette hullámot meglovagoló/továbbvivő South Park vagy Family Guy aktuális sikerének hátszelét, hanem ragaszkodnak a saját, emberközpontúbb stílusukhoz. Mindezt úgy, hogy átlagosan harminc-negyven másodpercenként jönnek a poénok a film végéig, a tizenegy(!) tagú írógárda remek tempóban vezeti a történetet, így anélkül, hogy mellékszálakkal terhelné a sztorit, a sorozat állandó mellékszereplőinek és megszokott helyszíneinek szerepeltetésével hiánytalanul adja vissza a Simpson-világ hangulatát. Ehhez nagyban hozzájárul az animációs csapat is, mely a 3D divatjával szembe menve, a sorozat klasszikus, élénk színű, egyszerű vonalú, elnagyolt mozgású látványvilágát ülteti vászonra.
