Mélyebb bőrünk

Adina Pintilie: Nu mă atinge-mă

A berlini Arany Medvével díjazott film sajtóvisszhangját követve már meggyőződésem volt, hogy Adina Pintilie első nagy lélegzetvételű projektje nem a kimerített új román filmes irányelveket követi. Az első képkockák egy hideg és elidegenítően szabályos környezetű világ részleteit vázolják fel, majd két férfi összeszerel és a nézőkre szegez egy kamerát. Kijelzőjén a rendezőnő arcközelije látható. A szerző feltekint, majd a közönség szemébe néz.

Ez az első mozzanatok egyike, amely határozottan közli a film személyességét, és az ezt követő jeleneteknek is egy fedetlen vallomásértéket kölcsönöz. A kreatív dokumentumfilmes nyelvezet egy sajátos keresésre invitál, amely célja az emberi intimitás minőségeinek, a kapcsolatok szellemi és nemi szövetének feltérképezése. A jelenetek folyamatosan érzékeltetik, hogy a rendezőnőnek nem tényfeltáró, hanem egy igazságot kereső szándéka van ebben a filmben, így minden helyzet a felvállalt valóság és a nem túljátszott fikció elmosott határainak játékterébe sodródik. Első benyomásaim alapján alig tudom megállapítani, hogy mennyire is játékfilm ez, és mennyire mélyreható Pintilie fikciós beavatkozása. A film szerkezete egy állandó és jól rendszerezett improvizációs munkafolyamatot tükröz, amely a „légy a levesben”-dokumentarizmus és a finom groteszk színvonalas ötvözését ajánlja fel közönségének.

Az elkövetkező két óra doku-fikciós élményének őszintesége, a rendező érzékeny világszemlélete olyannyira zsigerien hat, hogy a látottak szinte betörnek a testembe, s intimidált belső tereimben kezdem megérezni a filmet. Nem is egy történetben találom magam, hanem különböző szereplők intim légterében, ahol a lélek, a bőr, és a hús anyagát érinthetem meg. A film két professzionális színésze láthatatlanul ivódik a történet „valódi” szereplői közé, hiszen ugyanazon kérdéskörök fedélezetén találkoznak. Laura Benson egy zaklatóan fulladt kíváncsiságú személyiséget ölt magára, aki őszintén nyilatkozik mindarról az elfojtásáról, ami szexuális szabadulását fékezhette. Az izlandi Tómas Lemarquis pedig egy meditációs terápiacsoport tagja, ahol közösségi gyógyítás és vezetett meditációk segítségével lépnek kapcsolatba egymással a résztvevők. Mindkét főszál, majd az ezekből feltűnő amatőr színészek játéka a tabuk lemeztelenítésére törekszik. A megszólaló szereplők kérdései, az egymás között zajló eszmecserék nem a filmes produktum létlegitimációjára gyúrnak, hanem egyetemes és emberi kérdéseket tapogatnak ki. A jelenlévők lelki szférájából kifakasztott feszültségek egy steril, a néző figyelmét könnyen összpontosító környezetben játszódnak. A bőröm alá furakodó kérdések elővigyázatosan irányítanak a film húsába, hiszen a szexuális befogadás törékenységét és a felszabadító önkifejezés témáját Pintilie kellő óvatossággal fürkészi. Ugyanezzel a körültekintő érzékiséggel operál a film képe is, amely ízléses közelséggel tudja a hedonizmust egy explicit személytelenségbe emelni. A kamera gyakran elidegeníti a testet, tovább hangsúlyozva az ember intimitási szükségletét és az erre sóvárgó egyetemes szomjúságot.

Pintilie szereplői egy finom és csendes ritmusból törnek ki, gyengéd nyitottságukkal példát mutatnak a közönségnek. Minden alak jelenléte a maga takaratlan igazának képviseléséről szól. Szerepeltetésük számomra egyfajta vállalt társadalmi számadás is, amely a szalonképességet és a normatív társadalmi elvárásokat figyelmen kívül hagyja. A jelenetek ritmusa visszafogott, intenzitás szempontjából egy tudatos kontraszt létesül a szabadságra törekvő szellem és a film belső ideje között. Az intenzitás két véglete jól eltalált lendületekben pulzál, viszont alkalmanként az is feltűnik, hogy a film körkörösen csavarodik a maga forró tengelye köré.

A már szereplőként is bevont, többször fényképezett kamera nem csak önreflexívvé teszi a film nyelvét, hanem az elhangzó történetek meztelenített realizmusát is erősíti, hiszen az alkotó nem csak leleplezi a médiumot, hanem fel is oldja a film illuzórikus mivoltát. A kamera-szereplő bejáratokat jelent a rendezőjének, aki a film kezdetétől aktív résztvevőként viszonyul a bemutatott alanyok problematikájához. Folyton kérdez, válaszol, bekérezkedik az emberek intim terébe, ráadásul ő maga is többször mesél a saját megélt érzelmeiről. A többször megjelenő stáb képe, az időnként bevágott lámpaállványos kompozíció, és a szereplőként résztvevő filmrendező mind annak a közelségnek és intimitásnak a létesítéséről szól, amelyre nagy sikerrel vállalkozik a mű.

A testre irányított figyelmünket ugyanilyen érzékeny megközelítéssel felügyeli a szerző. A deszexualizált testek, a szinte bőr alá hatoló képek többször kényelmetlen hangulatot idéznek meg, de sosem lépik át a témához kimért jó ízlés határát. George Chiper kamerájának köszönhetően a kéjelgő hús valósága egy identitásoktól megfosztott jelkép marad, s ebben mélységes erotikával nyilatkozik meg, mint az ember előtt örök és feltáratlan titok. A néhol deviánsnak ítélhető psziché és a csonkított test nem hatásvadász, inkább intrikus jelenség. Pintilie munkájában az önállósult test igazsága nyilatkoztattatik meg, mielőtt az intellektus és értelmezés béklyói alá kerülne. Ennek felnagyítása egy finom modorú realizmus jegyében történik, az alkotó egy találó romantikátlansággal szolgálja a film kéjsóvár energiáját.

Ugyanez a kimért ízlés határozza meg a film dichotóm viszonyát a jó és rossz értékrendjével. Pintilie nem a kamera mögüli biztonságból állít, hanem alanyainak belső rétegeit figyeli, s ezek viszonylatában tárja fel saját gondolatait is. Nem a normatív és deviáns magatartásokra reflektál, hanem az ezen belül forgó vágyak és kapcsolatok színezetét ragadja meg. Rendezői státuszáról lemond, helyet cserél beszélő fejes alanyával, gyakran kényelmetlen időkre hagyja forogni a kamerát. A helyenként felkavaró valóságot egy letisztult képi szabályossággal közvetíti, amely a filmidő és színhasználat összjátékában egyfajta lebegtetett jelen időt érzékeltet a nézővel.

A fikciós és realista interjúk, a kreatív szituációk szövetének okos keresztezése kimozdít az általunk ismert filmnyelv biztonságából. A közvetített állapotok sok szempontból tudatosan bizonytalanok és nem konklúziók fele épülnek. Gyakran és észrevétlenül mosódnak olyan valóságrétegek egymásba, amelyek nem csak a szereplők, hanem a nézők életében is jelentős kérdéseket takarhatnak. Nem véletlen, hogy Adina Pintilie a vetítés után azt nyilatkozta, hogy filmje a vászon keretein túl tud lépni, és kérdései mindannyiunk személyes életére kiterjeszkedhetnek.

Még vetítik a TIFF-en: június 1., péntek, Studház, 18.30.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó