Az emberfaj sárkányfog-vetemény

Kim Ki-duk: Human, Space, Time and Human

A koreai film fenegyereke nagyívű – és szokása szerint vériszamos – parabolát rendezett az emberi természetről és a társadalom működéséről. Akinek bírják az idegei (meg a gyomra), nézze meg; mégis az az érzésünk, hogy Kim Ki-duk ezúttal – főként néhány korábbi remeklésének ismeretében – túl sokat markolt és keveset fogott.

Nincs abban semmi meglepő, hogy Kim Ki-duk, aki sokáig a dél-koreai szerzői film nemzetközi fesztiválokon agyondédelgetett sztárja volt – egyébként teljes joggal –, a határokat feszegeti, vizuális és tartalmi értelemben egyaránt. Az sem, hogy a provokatív felvezetés példázatossággal társul: a koreai mester legjobb alkotásaiban mindig is a valószerűtlen költőiség és a mellbevágó kegyetlenség sajátos elegyével nyűgözött le. És ha már a fesztiválkedvenc-státusról volt szó: első elementáris Kim Ki-duk-élményemet is a TIFF-nek köszönhetem, valósággal szédelegve jöttem ki több mint másfél évtizeddel ezelőtt A sziget vetítéséről; és aztán jött a Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz, A szamaritánuslány, a Lopakodó lelkek, majd a Pietà. A Moebius viszont, amelyben az elviselhetetlenségig fokozott, öncélú provokáció elnyomni látszott a lehetséges „mögöttes” értelmezéseket, már csalódás volt – ezért is reménykedtem annyira abban, hogy a legújabb Kim-opusz ismét felejthetetlenre sikerül.

Bár az Ember, tér, idő és ember (rendezőnk láthatóan vonzódik az effajta repetitív címszerkezetekhez) egyik legfontosabb motívuma valóban az, hogy a remény hal meg utoljára, ez nem a nézői elvárásokra vonatkozik. (Kicsit offtopik megjegyzés: vesszek meg, ha értem, miért a politikai korrektséget boncolgató szekcióban kapott helyet ez a film a TIFF-en.) Az alaphelyzet persze nagyon is izgalmas, bár nem túl eredeti: mi történik akkor, ha egy csapat különböző gondolkodású, erkölcsű és szociális státuszú ember kényszerű összezártságban marad, olyan zárványszerű viszonyok között, amelyekből belátható időn belül nincs kitörési lehetőség? Például felszállnak egy sétahajóvá avanzsált, kiszuperált hadihajóra, amely az éjszaka leple alatt tengeri járműből a vizek és felhők fölé emelkedett, lebegő entitássá változik – az emelkedettséget tehát itt, a stiláris jellemzőkön túl, nagyon is szó szerint kell érteni. A fantasztikus fordulat azonban nem előzmény nélküli, a nyílt tengerre való kihajózás, a partokon uralkodó társadalmi normáktól való elszakadás az indulatok, ösztönök és azonnali kielégülést kívánó állatias vágyak elszabadulását eredményezi – mindig is meghökkentő volt számomra, hogy a távol-keleti filmekben a kommunikáció egyik legalapvetőbb formája a mintegy mellékesen eleresztett saller, az erőszak pedig olyan megdöbbentő természetességgel történik meg, mintha ez lenne a világ rendje.

A végletesen zárt, tragikus eseményeken átment kényszerközösségben az történik, hogy a törékeny egyensúly felbomlik, a „normális” viszonyok közt is meglévő egyenlőtlenségek hiperbolikussá növekednek, és pillanatok alatt kialakul az új rend belső hierarchiája. A társadalmi piramis csúcsán itt a politikus áll, akinek hatalmát a mindenre kapható erőszakszervezet tagjai, a hajó kisstílű gengszterei biztosítják; aztán ott van a kapitány és a legénység, akik az intézményes rendet, a törvényesség maradékát képviselik az erőszakos hatalomátvétellel szemben; a nemeslelkű ellenálló, aki természetesen elbukik; a tömegek, akik szélsőséges helyzetekben kaphatók a lázadásra, de a túlerővel szemben gondolkodás nélkül a meghunyászkodást választják; és még a „jó despota” alakja is felsejlik a politikus lelkifurdalástól gyötört fiának a személyében. A forradalom előbb-utóbb felfalja fiait, a hatalom birtokosai – jelen esetben szó szerint is – megeszik egymást, ahogyan azt a történelemkönyvek lapjairól ismerjük. Kim Ki-duk egyetemesen érvényes társadalmi modellt állít föl, csak arról feledkezik meg (mentségére legyen mondva, nincs egyedül ezzel az irodalom-, film- vagy eszmetörténetben), hogy a modell univerzális érvényességét épp a szituáció rendkívülisége gyengíti: így történik, amikor megszűnik a kontroll, de a kontroll csak a rendkívüli pillanatokban, a válsághelyzetekben szűnik meg teljesen.

Vagy – és mégis ez tűnik valószínűnek – a koreai filmszerző nagyon is tudatában van mindennek, így példázata nem annyira a társadalom működésére, inkább az emberi természetre vonatkozik, vagy annál is többre, megnyitva az értelmezés lehetőségeit a transzcendencia és a spirituális régiók felé. Karakterei archetipikus alakok, az intézményesült káoszban két igazán tiszta figura létezik: a viselős fiatalasszony (aki viszont maga sem tudja, hogy halott szerelmének vagy nemi erőszaktevőinek magzatát hordja-e a szíve alatt), illetve a titokzatos, hallgatag, bölcs öreg (vajon miért hallgatagok folyton a bölcs öregek?), aki megmutatja a túlélés és az emberi közösség újraalapításának útját a lány és az őt védelmező, már említett szenátorfi számára (irgalom atyja, ne hagyj el: a stáblista szerint Évának és Ádámnak hívják őket), valamiféle túlvilági hírnökként. A Kim-életmű legszebb pillanatait idézi, amikor az öreg a véres, málló hullák egy-egy „résébe” – szemgödör, nyílt seb, fül stb. – helyezi az új életet, az újrakezdést, a teremtést jelképező magvakat („halált hozó fű terem/gyönyörűszép szívemen”, szólal meg a bennünk élő kultúrsznob).

Kim Ki-duk nagyívűnek szánt parabolát alkotott az emberi természetről, egy új teremtéstörténetet, a ciklikus idő példázatát, allegorikus figurákkal, kulturális referenciákkal és mitológiai motívumokkal, mindezt egy véres, kannibalisztikus erőszaktörténetbe ágyazva – de nem tett volna rosszat filmjének, ha kevésbé didaktikusan teszi. Így – visszatérve a fantasztikus alaphelyzethez – az az érzésünk lehet, hogy elszállt egy hajó a szélben.

 

Még vetítik: június 3., vasárnap, 20.00, Florian Piersic (Republica/Köztársaság) mozi

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó