Az ember, aki majdnem megölte a medvét

Terry Gilliam: The Man Who Killed Don Quixote / Az ember, aki megölte Don Quijotét

Terry Gilliam régóta várt problémás filmje parádésan indul, aztán egyre inkább lehervad a néző ajkáról a mosoly.

Terry Gilliam filmjének híre évekkel, sőt, majdhogynem évtizedekkel megelőzte magát az alkotást. Katasztrofálisabb volt az elkészítése, mint az Apokalipszis, most, a Kleopátra és a Mennyország kapuja forgatásának összesen: ha egy film produkciós fázisáról külön dokumentumfilm készül, akkor már lehet sejteni, hogy baj van. Jean Rochefort-ral és Johnny Deppel kezdődött, aztán a spanyolországi körülmények miatt leállt a forgatás, majd két Quijte, Rochefort és John Hurt is kihalt” a produkcióból… és ez csak a kezdet. De nemcsak azért érdemes megnézni a Lost in La Mancha című doksit az új Gilliam-film előtt, hogy a rendező nyomorán csámcsogjunk, hanem mert végülis ugyanarról szólnak: a filmkészítés nehézségeiről. Csak a 2002-es dokumentumfilm konkrétan mutatja meg azt, az 1989 óta íródó, 1998-ben elkezdődő (majd leálló, majd újrakezdett, majd újrafinanszírozott, beperelt, leállított, betiltott, de újrakezdett és idénre végre befejezett) Gilliam-opusz pedig a konkrét mellett metaszinten, önreflexíven is. Néha direkt, néha akarata ellenére.

Úgy vártam az új Gilliam-filmet, mint éhező egy falat kenyeret. A Monty Python animációs asztala mellől indult brit-amerikai a világ egyik legegyedibb hangú, legnyersebb humorú mainstream filmese, vagy legalábbis az volt valamikor. Jó filmet a Parnasszus doktor óta nem láttunk tőle, de ha kezünket a szívünkre tesszük, akkor lehet, hogy inkább a Félelem és reszketés óta – annak meg már húsz éve. Az ember, aki megölte Don Quijotét tehát nemcsak azért várva-várt film, mert a végére már csakazértis drukkoltunk a rendezőnek, hogy legyen már vége a filmmel járó hihetetlen hercehurcának, hanem mert arra számítottunk, hogy Gilliam mintegy rebootolja saját magát, és a világirodalmi klasszikus huncut feldolgozásán kívül egy olyan alkotást is kapunk, ami a huszonegyedik századi filmrendező szélmalomharcát is tematizálja, amint a producerekkel, az elemekkel, a jogi problémákkal meg a főszereplő egészségügyi állapotával vívott harcban mégiscsak győzedelmeskedik. Meg is kaptuk, de talán túl sokat kaptunk.

Toby (Adam Driver korrekt Depp-utánpótlás) egy jobb napokat is látott, tehetségét reklámkészítésre fecsérelő filmes, és épp Spanyolországban forgat valami vodkareklámot. Egy forgatási kényszerszünetben ellátogat sok évvel ezelőtti diákfilmjének helyszíneire, ahol olyan emberekbe botlik, akiket vizsgafilmje, egy Don Quijote-adaptáció forgatásakor ismert meg, és akiknek élete azóta gyökeresen felfordult. A leggyökeresebben valószínűleg egy cipészé (Jonathan Pryce tökéletessé öregedett a szerephez), aki azóta is azt hiszi magáról, hogy ő Don Quijote, és a napszította spanyol pusztában újra felbukkanó Tobyban Sancho Panzát, hűséges fegyverhordozóját véli felfedezni. Íme tehát, ha nem lenne egyértelmű a filmet megelőző 25 éves cirkuszból és pereskedésből (amit megpróbáltak legalább a film PR-jában felhasználni), Gilliam a szájunkba is rágja: Don Quijote és Sancho/Toby ugyanannak a rendező-personának a két oldala. A Don az anakronisztikus álmodozó, az auteur, a művész, a gyerek, a bolond, aki nem veszi észre, hogy a könyörtelen világ őt kidobni készül magából, Sancho/Toby pedig a felnőtt és megkeseredett filmiparos, aki már csak reklámot forgat, akinek fontosabb a pénz, aki már nem mer álmodni, aki csak most szembesül azzal, hogy mesterségének nemcsak címere, hanem felelőssége is van, és hogy a lelkesedésből dolgozó Quijote-énje mekkora hatással tud(ott) lenni a körülötte levő emberekre. Íme, ez a Az ember, aki megölte Don Quijotét keserves önvallomás-része. Saját, el-nem-készült filmembrióját is megidézi Gilliam a filmbéli rendező diákfilmje által, megmutatja saját maga, a lehetetlen feladatokat szívesen vállaló őrült rendező megkeseredését, és azt, hogy a kidobott álmok mételyezőbek a környezetre nézve, mint a megvalósultak.

Persze, ezenkívül is van tartalom a filmben, nagyon jól kezdődik, magával sodróan huncut időutazásos” komédiaként. Az első óra kimondottan formában lévő, klasszikus Gilliamet ígér, akinél már megint összefolyik valóság és képzelet (ezért is tökéletes alteregó számára az önbecsapó, nemlétező vagy sohanemlétezett lovagi-filmes eszményeknek élő Don Quijote), már megint tobzódik a cseppet sem PC humorban és lázálomszerűen viselkedő, széleslátószögű optikával mutatott figurákban. Aztán ahogy halad előre a Don és Sancho kalandja, egyre zsúfoltabb lesz a szüzsé, egyre erőltetettebbek a párhuzamok, és egyre nyögvenyelősebb az ún. szerelmi szál, illetve az azzal kötelezően jelentkező antagonista jelenléte. Hahotásan vásári, bolondozós jelenetek keverednek olyanokkal, amik még öncélúak se, csak kínosan látszik rajtuk, hogy mindössze a sztori jobb érthetőségéért vannak odaszúrva. És a végére akkora katyvasz kerekedik belőle, hogy egyértelmű lesz: Don Quijoténak, azaz a Gilliamnek, a filmkészítőnek nincs szüksége antagonistára, hiszen a filmkészítő saját maga ellensége.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó