Clive Barker 20 éve próbál eléldegélni a Hellraiser sikere után maradt morzsákból, ikszedik folytatásokat készíttetve, örökös másodikként evezgetve Stephen King farvizén. Igaz, míg Kingről akarva-akaratlan a horror-thriller párosból az utóbbi műfaj jut eszünkbe, Barker az előbbi rajongóit lepi meg időnként valamivel. Már ha a rajongók meg tudnak még lepődni.
A legújabb Barker-adaptáció, a The Midnight Meat Train ugyanis nem igazán tud kilógni a saját maga által kitalált világ szűköcske keretei közül. Persze, valószínűleg nem is akar, szépen megtalálja a közönségét, mint zsák a foltját és kész.
A történet (azaz a Clive Barker-összetevő) annyira kiismerhető más filmekből, hogy spoiler-veszély nélkül elmesélhetem: egy fotós véletlenül lencsevégre kap egy sorozatgyilkost, amint az egy félreeső éjszakai metrójáraton áldozatokat szed, húskampóval és potyolóval (magyarországi olvasóink kedvéért: egy hatalmas, krómozottan csillogó klopfolóról van szó). Fotósunk, barátnője többszöri figyelmeztetése ellenére, természetesen követni kezdi a mészárost, akiről kiderül, hogy napközben is mészáros (nahát, ekkora poént), csak marhákat és disznókat öl, teljesen legális keretek között. Természetesen az egészből a végére egy hatalmas küzdelem lesz, aminek apropóján kiderül majd, hogy a metró végállomásán valami ősi zombifészek van, s az ő éhségüket kell kielégíteni naponta a friss emberhússal. Ennyi. Nem viccelek, tényleg ennyi.
A film vizuális része (ami a horrorban nem kezdőnek számító Ryuhei Kitamura rendező érdeme) azért nyújt egy-két érdekes élményt: a leguruló fej perspektívája, vagy a vonat körül forgó kamera látványa egyáltalán nem rossz, sőt, a furunkulusait lemetsző és azokat befőttesüvegben tároló mészárostól még az edzettebb idegek is összerándulnak. Sajnos, mindez leginkább digitálisan van tálalva, a CGI-vér pedig – ennyi idő alatt rájöhettek volna odaát is –, egyszerűen nem érdekes, kiszottyant szemgolyót megmutatni a Kill Bill után meg halott vállalkozás.
Pedig nem indul rosszul a film, csak az első 20–25 perc után rettentő ismerős, itt kezdenek legjobban ropogni a popcornos zacskók, meg sziszegni a kóláspalackok. Az utolsó vérengzésnél pedig megint érdekessé válik, de az egyáltalán nem kifejtett zombis végkifejlet sajnos nem kárpótol semmiért. Pedig ez lehetett volna az, ahol érdekes lesz a film. Mert valljuk be, áldozatait feldaráló sorozatgyilkost már annyit láttunk, ahány Hollywoodban horrorral debütálni óhajtó fiatal rendezőt.
A Guy Ritchie gengszterfilmjeiből ismerős Vinnie Jones viszont tényleg üdítő látvány. Sajnos, vaskos brit akcentusából semmit sem hallhatunk, mert csak a film végén nyög ki összesen egy darab szót, a Forrest Gumposan üldögélő egykori focista azonban úgy viszi a vállán a filmet, mint egy méretes fél disznót. Nem így a fotóst alakító Bradley Cooper, akinek az első képkocája után máris szurkolni kezdünk: essen már egy méretes húskampó áldozatául. És ne hagyjuk ki a (joggal) keveset foglalkoztatott Brooke Shieldset se, de neki sem ez lesz a nagy comeback-je, az szent.
Tipikusan az a film, amelynek a screenshotjai és a plakátja jobbak, mint maga az alkotás: nem rossz (főleg az utóbbi évek Saw-klónjait és nipponhorror-remake-jeit figyelve), de aki már nagyon meg szeretne ijedni, annak sajnos várnia kell. Mert ha ez az éjszakai húsvonat, akkor inkább bekapok egy darab tofut.
