A néző akarva-akaratlanul is nagy elvárásokkal lát neki egy olyan film megnézésének, amely rendezőjének kezében még ki sem hűlt a frissen elnyert cannes-i díj, mégpedig a zsűri nagydíja. Az meg csak a ráadás, hogy jövőre az Oscaron is képviselni fogja az olaszokat. Már rengeteg nézőt meghódított ez a film – de mi is lapul valójában a beszédes cím mögött?
A Gomorra, az olasz Matteo Garrone legújabb, és mondhatni eddig legkomplexebb és legsikeresebb alkotása. A film Roberto Saviano azonos című bestseller-regénye alapján készült, melynek központi cselekménye a hírhedt nápolyi maffiacsoport, a Camorra tevékenykedései köre csoportosul. A történet nem fikció, már-már dokumentarista jellegű, és szó szerint borzasztóan realista.
A Gomorra külön utakon szaladó szálaiban a pigmentjéig romlott társadalom, és annak még romlottabb figurái elevenednek meg. Itt gyakorlatilag mindenki rothadásra van kárhoztatva, az elfajult rendszerből élve szabadulni lehetetlen. Nem kis feladat, de a film ezt a bonyolult rendszert próbálja meg a lehető legnaturalistább és legvalósabb módon ábrázolni. Nincsenek központi karakterek, rengeteg fel-felbukkanó, majd a semmibe vesző szereplő van, nincs egy kiemelkedő, központi történés, minden apró szónak és mozdulatnak rendkívül nagy szerepe van. Szellemileg és gazdaságilag is mindent és mindenkit a maffia irányít, nem létezik középút: vagy velük, vagy ellenük – az utóbbi pedig könyörtelen halállal jár. A néző már a legelső pillanattól fogva kegyetlen akciók szemtanúja lesz, párhuzamot vonhatunk a rendező és saját magunk, valamint a maffia és áldozatai közt: itt minden az ő irányításuk alatt áll, apró semmik vagyunk a tápláléklánc legalján, be fognak kebelezni.
Egy sokszereplős filmnél az esély is nagyobb arra, hogy valamelyik karakter labilisabb lábakon álljon, mint a másik, hogy valaki sokkal gyengébben játsszon, vagy hogy valaki teljesen kiemelkedjen a gárdából. A Gomorránál nem beszélhetünk ilyesmiről, mert itt mindenki egyformán zseniális. A legtöbben nem is színészek, talán éppen azért sikerült oly hitelesre minden szavuk és mozdulatuk, azért olyan őszinte minden arcrezzenésük.
A szereplők és a szálak közül ki lehet emelni néhányat, hiszen annak ellenére, hogy mindegyik egyformán sokkol, van amelyik hatványozottan szíven szúr. Ilyen például a nápolyi tinédzserek beolvadása a Camorrába. Amerikai társaikkal ellentétben hétköznapjaik nem azzal telnek el, hogy azon töprengenek, hogyan is veszíthetnék el mihamarabb szüzességüket, hanem azon morfondíroznak, hogyan érdemelhetnék ki, hogy bármi áron bekerüljenek a maffiába. A kis Totò, aki a film elején még élelmiszerkihordóként segít édesanyjának, hamarosan a Camorra „kegyeltje” lesz és drogfutárrá avanzsálódik, a két lázadó, naiv srác pedig passzióból dézsmálja meg a Camorra fegyverkészletét, ezzel borzolva fel a kedélyeket. A nápolyi háztartásokban a turmixgépet nem banánpépesítésre használják, hanem a kábítószerek porrá való finomítására, a mérgező hulladékokat nem az annak megfelelő helyre szállítják, hanem a lebomló anyagokkal sunyin összevegyítve szórják szét mindenhol – nincsenek határok. Aki a maffiával tart, az benne van a nyilvántartásban, és járulékot kap, aki nem, azt néhány golyóval másodpercek töredéke alatt el lehet intézni.
Néhány optimistább szál is napvilágot lát, például Pasquale szabó története, aki az éj leple alatt, titokban kínaiakat tanít a szabás-varrás fortélyaira, és aki oly nagy melegséggel biztatja tanoncait, hogy varrni csak és kizárólag érzéssel és szeretettel szabad. Rengeteg szereplő és szerteágazó szál van, de egy sem marad elvarratlan, s éppen az utolsó varrat a legfájdalmasabb – és ebben rejlik a Gomorra ereje. Ritka az ilyen keserűen negatív befejezés.
A film felépítése és hossza Altman jól kidolgozott, sokszereplős alkotásaira emlékeztet, ám annak ellenére, hogy a cselekmény egy jól meghatározott térségben játszódik (Campania, Nápoly), és a szereplőket és a történéseket egy erős kapocs koordinálja (a Camorra), a szálak itt sosem futnak össze. Garrone filmje képileg is rendkívül jól kidolgozott. A szereplőket nagyon sokszor követhetjük lélegzetvisszafojtva, hosszú snitteken keresztül, két brutális történés között szemünk többször is elkalandozhat egy-egy gyönyörű nagytotálon, és a kézikamerás, ziháló képek sem ritkák. Zeneileg is széles a skála: trance-től kezdve egészen a divatos, vokóderes olasz popzenéig mindent hallható.
Nem kis merészségre vall elkészíteni egy ilyen filmet, főleg azok után, hogy Savianót, a regény íróját halálosan megfenyegette a Camorra, így azóta minden mozdulatát és porcikáját testőrök védelmezik. A film megnézése (egyelőre még) nem vonja maga után a maffia haragját. Ezt érdemes kihasználni.
