Az idei nyár leglegebb(nek tartott) CGI-jének, a Kung Fu Pandának megszületett a párja: Rob Minkoff rendezte, A tiltott királyság a címe. A távolkelet-, dzsekicsen- és dzsetli-rajongók fáklyavivői bizonyára szentségtörésnek tartják e kijelentést. Bevallom, azon se lepődnék meg, ha a profibbak a vudu-babám ujjait tördelve próbálnának meg eltántorítani a kritikaírástól.
A tiltott királyságot azért tartom a Kung Fu Panda párfilmjének, mert ebben is esetlen halandó szeretne kung-fu mesterré válni (egy béna amcsi csávó), és ennek hála az ázsiai harcművészeté lesz a „főszerep”. Jómagam, főként Rob Minkoff direktor személye miatt – aki eddig inkább csak poénkodó, könnyedebb filmekkel domborított (Kísértetkastély, Oroszlánkirály) – némi szkepticizmussal vártam az Ázsia két leghíresebb exportszínészét, Jackie Chant és Jet Li-t egyszerre felvonultató opuszát. Még mielőtt a filmet, illetve annak cselekményvázát érintő konkrétumokba bocsátkoznék, ildomosnak tartom megjegyezni, hogy annak ellenére, hogy az alkotás nem titkoltan az amerikai és nyugat-európai tinédzserréteget igyekszik megszólítani (legalábbis erre utal a posztmodern ifjúsági kalandfilmekre jellemző műfaji jegyek tömkelege), a távol-keleti közönség gyönyörködtetése végett wuxia-elemek tarkítják. Ez persze egyáltalán nem baj, hisz dicséretes törekvésnek tekintendő, ha a tengerentúlon célul tűzik ki közös nevezőre hozni a kultúrákat. Ám nem árt figyelembe venni, hogy ennek a magasztos eszmének sajnos megvan a maga hátránya is, hisz az amatőr szintű mediálás a tömegkultúra termékévé degradálja a történelemelőtti mágikusságot.
Napjaink hollywoodi film(ötlet)gyártásának nagyon egyszerű a képlete; a filmtermés vagy remake, vagy a jól sikerült első, második, stb. rész folytatása vagy pedig adaptáció. Minkoff alkotása a változatosság kedvéért egyszerre tekinthető remake-nek is (hisz a Majomkirály legendájáról szinte mindenki számára ismerősen hangzik Stephen Chow Shing Csi műve) és adaptáció (Wu Cheng’en művének feldolgozása). Nem hinném azonban, hogy e helyen hasznos lenne a „betűk és képek” szinkróniájának, illetve diakróniájának vizsgálata… A minden narratív diskurzusban metaforikus és metonimikus összefüggéseket kereső posztmodernkedő filológusnövendékek kedvéért jelzem, hogy a film története nagyon banális, vagy ha úgy tetszik blőd, béna, butácska. Éppen ezért nem ajánlott sem irodalomelméleti elemzésre, sem pedig magasztos filozófiai eszmefuttatások utáni kutakodásra. Ha úgy gondolják, az alább következő bekezdés fölött lelkifurdalás nélkül tovább lehet görgetni.
A történet középpontjában egy kung-fu-mániás bostoni tinédzser, Jason áll, akinek rajongása a szobája falát díszítő poszterekben, illetve filmrajongásában nyilvánul meg. Egy nap, miután a kínai negyedből tart hazafelé egy szatyornyi kung-fu-filmmel, a kerület menő csávója lekapcsolja, és arra kényszeríti, hogy segítsen a bandájának kirabolni az öreg Hop régiségboltját. Az akció balul sül el, a nagymenő meglövi az öreget, aki egy különleges botot bíz főhősünkre, aki csöppet sem meglepő módon hirtelen a régi Kínában találja magát, ahol szemtanúja lesz egy falu kifosztásának. Megismerkedik a Majomkirály történetével, és nagyon egyszerűen kiderül, hogy ő a király mágikus botjának Keresője, azaz az ő tisztje megtörni Jade Hadúr átkát. A népmesék hőséhez hasonlóan segítői is akadnak, egy részeges kung-fu mester (Jackie Chan), egy szerzetes (Jet Li), illetve egy gyönyörű harcos lány, Arany Veréb (Yifei Liu). A küldetés természetesen sikerrel végződik, mi több, saját jelenében is sikerül megmutatnia, hogy ki a legény a gáton.
A film talán legnagyobb, motívumszinten megnyilvánuló negatívuma, hogy a világmegmentő amcsi hős toposzát a direktor minden idők egyik legközhelyesebb fantasy-kliséjével társítja (más térből és időből érkező idegen kiválasztottá válik, aki meg kell törje a zsarnok hatalmát), ami a C kategóriás filmek szintjére száműzi a mozit. Ennek kárpótlásaként azonban ott vannak a remekül stilizált, CGI-vel tunningolt harcjelenetek, a számos mitologikus-, illetve Kína kultúrtörténetét érintő kulturális utalás, és persze mozibarátok kedvence, a régi, klasszikus filmekre történő kikacsintások.
„Ahogy egy mese véget ér, úgy egy másik kezdődik!” – hangzik el a vége főcím előtt. Önkéntelenül is a folytatásra gondolok, és a cikk közepe táján vázolt filmgyártás-képletre. (Igazából már csak a folytatásos-jelleg hiányozna a sztoriból). És arra, hogy ha legközelebb harci jeleneteket szeretnék nézni, akkor inkább a Mortal Kombatot választom.
