Kétflekkes film

George Tillman Jr: Men of Honor / Férfibecsület

Az amerikai nézők nagyon unhatják már a sokat próbált, de keveset megélt, éjszakánként az íróasztal felett ceruzájukat rágcsáló hollywoodi forgatókönyvírók lomha képzelete által kiizzadt hősöket és azok kalandjait. Legalábbis ez lehet az egyik magyarázata, hogy mostanában az Álomgyárban mind gyakrabban folyamodnak ahhoz az igen kockázatos megoldáshoz, mely az úgynevezett való világ szállította nyersanyag felhasználásával igyekszik hőseposzt barkácsolni a mozik közönsége számára.

A való életből kölcsönzött – azaz hús-vér embereket mintául véve mozgóképre (sorozat)gyártott – amerikai héroszok ugyanakkor gyakran legalább annyira fröccsöntött figuráknak tetszenek, mint íróasztal mellett teremtett társaik. A “Based on a True Story” felirat a filmek főcímén legtöbbször a gyors szavatosságvesztés fedőneve: jellemző példa erre az egyébként kongeniális Steven Soderbegh közelmúltban forgatott, és Oscar-nominációkkal körülajnározott Erin Brokovich című produkciója, mely az igazmondás délibábját hajszolja, ám éppen ezért alig nyújt többet, mint ami egy HBO-dokumentumdrámától várható.

A pályáját a közelmúltban kezdő, jelenleg harmadik nagyjátékfilmjénél tartó George Tillman, Jr. valami hasonló hibát vétett legfrissebb munkájában: mert bármily tisztes a szándék, mely kameráját vezette, hiába, hiszen a hitelességet önmagában véve nem biztosítja az a tény, hogy a film megtörtént események alapján készült. A Men Of Honor két, egymással sokáig szembenálló férfi barátságának történetét meséli el. Úgy a hatvanas évek közepe táján Carl Brashear (Cuba Gooding, Jr.), állhatatosságnak és szívósságának hála, az amerikai tengerészgyalogság búvárkülönítményének első fekete tagja lett. Persze rögös út vezetett odáig, Brashear akaratát nem csak a kőkemény kiképzés, de társai és felettesei előítéletessége is próbára tette. Különösen ezredese (Robert De Niro) nemtetszésével kellett hosszú ideig hadakoznia, ám idővel tisztelni, sőt szeretni is megtanulták egymást.

Eddig a szívet tépő dráma, s így első ránézésre akár még működhetne is. Újságcikként feltétlenül, sőt talán filmen is – de nem ebben a formájában. Hogy az opus hiányérzetet hagy a nézőben, annak több oka is van. A Men Of Honor egyfelől kliséelemek dömpingjével dolgozik – figurái egydimenziósak, meséjének fordulatai kiszámíthatóak –, másfelől ahogy haladunk előre a klasszicizáló módon építkező történetben, mind gyakrabban üt át a cselekmény szövetén a melodráma-jelleg, és festi meg életidegen árnyalatokkal a sztorit. A bombasztikus-szentimentális zárókép csak tovább ront a mérlegen. Egyszóval a film hiába mondja a valódit, az igazzal adós marad.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó