Filmet álmodni

Robert Zemeckis: Cast Away / Számkivetett

Tom Hanks szerepet álmodott magának: repülőgép-szerencsétlenség túlélőjeként látta magát, majd egy civilizációtól elvágott talpalatnyi szigetdarab egyetlen kényszerű lakójaként tűnt fel az álom folytatásában. Miután felébredt és egy jó nagyot nyújtózott, tekintete a vitrinben feszítő két aranyszoborra esett. Ebben a pillanatban rémleni kezdett, hogy ő valójában nem más, mint a világ legjobban kereső és legbefolyásosabb színésze, Spielberg puszipajtása (kell-e ennél több?), s mint ilyen még az álmait is komolyan veheti. És mit ad Isten, olyannyira komolyan is vette, hogy film lett a dologból. Na persze, a nagy álom érdekében még neki is áldoznia kellett, ami ez esetben fizikuma látványos átformálását jelentette. (Hízni és fogyni - ámulatot parancsoló színészi teljesítmény Hollywoodban).

A lényeg: a telekszomszéd Spielberg pénzt, Robert Zemeckis rendező (Hanks Forrest Gump-os harcostársa, legutóbb a Temetetlen múlttal mulattatott) energiát és szellemi tőkét fektetett Hanks Robinson Crusoe ihlette ötletébe, amely ily módon hatalmas produkcióvá, a múlt év végi amerikai film-derby biztos befutójává nőtte ki magát.

Legyünk előzékenyek és bocsássuk előre: a Számkivetett toronymagasan kiemelkedik a multiplexkínálatból, már-már komolyan vehető mozi, amely sokat markol, s nem is keveset bír. Hanks kálváriája, a lakatlan szigeten zajló egyszemélyes dráma minimális eszközökkel maximális hatásfokon működik. A járni tanuló kisgyerekhez hasonlóan a Hanks alakította Chucknak is saját kárán kell megtanulnia, hogyan maradjon talpon, hogyan boldoguljon a maga erejéből a természet ellenében, hogyan birkózzon meg a magánnyal és hogyan szabaduljon börtönéből.

A szigetre érkezés pillanatában akár még kétszereplősnek is hihető a történet: Chuck lélekrajza és a Sziget földrajza egyaránt feltérképezésre vár. Sokáig azonban nem kell megosztani a figyelmünket, a sziget ugyanis nem szolgál rejtélyekkel, nincs se kincse, se csontváza, még festett arcú emberevői sincsenek. És jól van ez így, nagyon is jól, csak örülhetünk a bölcs választásnak: nem térünk le a befelé vezető útról, ami a szándékoltan lassú kezdés után egyre izgalmasabbá válik, s a film legjobb óráját teszi ki. Forgatókönyvírói truváj a beszélgetőtársként-barátként használt, Wilsonnak keresztelt röplabda beiktatása a történetbe. Chuck és Wilson kapcsolatának bemutatása a film legkellemesebb-legszellemesebb meglepetése.

Chuck megmenekülésével azonban egy másik film kezdődik. Ha tehetjük, ezt a filmet igyekezzünk hamar elfelejteni. Chuck civilizációba való visszatérésének bemutatása vázlatos és hamis, itt aztán ránk zúdul minden, amitől eddig Zemeckis megkímélt bennünket. Rákezd a nagyzenekar (ide nekem Alan Silvestri fejét!), hősünk és immár családos barátnője az éjszakai zivatarban, összeölelkezve válaszolják meg életük legnehezebb kérdéseit. Nyugodtak lehetünk, döntéseik érett felnőttekhez méltók, minden Nők Lapja-olvasó megelégedésére szolgálnak. És a film még mindig pereg tovább, hisz nem járja, hogy Chuckot nő és jövő nélkül, csurom vizesen a zuhogó esőben hagyjuk. Van még vagy két perc a filmből, frappáns lezárásnak szánt, résnyire nyitva hagyott befejezés következik, olyan fölösleges és semmitmondó, mint a film utolsó harminc-egynéhány percének mindegyike...

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó