Egy téma rendezőt keres

Vincent Ward: What Dreams May Come / Csodás álmok jönnek

A nagy történet során számtalanszor feltették már a kérdést: mi van a halál után? Nos, filozófiai és teológiai meggyőződés szerint különböző válaszok születtek: van élet, nincs élet, nincs semmi, vagy éppen semmi van.

Vincent Ward is belevágta fejszéjét ebbe a fába 1998-as What Dreams May Come című filmjének készítésekor. Talán nem csak az ő hibája, hogy elbaltázta a dolgot. Ward ugyanis lelkiismeretesen felkészült mindenből, ami segítségére lehetett (volna) filmjének életre hívásában. Olvasott a reinkarnáció tanáról, tanulmányozta a görög mitológiát, a modern pszichológiát, olvasta Dantét, de még Swedenborg eszméit és „magáévá” tette. A történet ennek ellenére (vagy talán éppen ezért?) rémesen eklektikus.

Adott egy férfi (Robin Williams) meg egy nő (Annabella Sciorra), akik számára meglátni és megszeretni egy pillanat műve. Az eredmény egy boldog házasság és két gyerek. Csakhogy közbeszól a kőszívű sors, és röpke tizenöt perc alatt meghalnak a gyermekek, tetejébe a férj is. A kicsit is gyanakvó mozizó azonnal felteszi a kérdést: mi lesz ebből? Monodráma, egyfajta Ghost, esetleg az élet megy tovább? Ward válasza: szerelem mindörökké. A halott férj egy ideig legyeskedik a gyászba borult feleség körül, de mikor látja, hogy próbálkozásai majd’ őrületbe kergetik a hölgyet, visszavonul a mennyországba. Amely mennyország olyan, mint egy giccsbe mártott festmény, persze angyalok, szentek és Isten nélkül. Istenről ugyan egy mondat erejéig szó esik, de csak annyi derül ki róla, hogy a mennyországon kívül „van”, és nem tud kommunikálni a megboldogultakkal (sic!).

No de vissza a történethez: hősünk az akkomodációs időszakot egy barátságos néger szellem segítségével vészeli át (a politikai korrektség ebből a műből sem hiányozhat), akiről később kiderül, hogy saját fia. A nézőben természetszerűleg felvetődő miértre rózsaszín ködös pszichológiai duma a válasz. Aztán a megtört feleség is meghal, pontosabban öngyilkosságot követ el, melynek következtében pokolra jut. Nosza, szellem-hősünk nekivág a pokolnak (számos Dante- és Orfeusz-konnotáció), és rövid lelkizés után felhozza Eurüdikéjét. A néző csak töri a fejét, mire kell neki mindehhez egy molyrágta öregember (Max Von Sydow) – akiről egyébként nemigen derül ki, kicsoda is valójában: Isten, angyal, ördög, Kharón? – , hacsak nem azért, hogy emlékeztessen vele Bergman Hetedik pecsétjére (hommázs avagy reinkarnáció?).

Mindent összevetve, a film végén újra együtt a család a mennyben. De a végső csavar még hátra van: a szerelmesek újra nekivágnak a földi életnek, hogy elölről kezdjék a nagy románcot. Az utolsó percekben két aranyos kisgyerek kínálgatja egymást szalámis szendviccsel, a néző pedig legyőzhetetlen vágyat érez egy Big Mac elfogyasztására.

Ami talán némileg ellensúlyozza az opusz történetbeli „egyre kisebb katasztrófáit”, az a vizualitás. Ward korábbi filmjeinek is a képi világ az erőssége (Map of the Human Heart, Navigator, The Vigil), természetes tehát, hogy ezúttal is áradnak a képek a vászonról. A rendező lelkiismeretesen elvégezte vizuális házi feladatait: jól ismeri az impresszionisták, Van Gogh, Dalí, Bosch képeit, és a névsor hosszú. Lélegzetelállító képekben tocsog a néző szeme, amelyek felemelők vagy sötétek aszerint, hogy éppen hol tartózkodnak a hősök. Ami igazából bántó, hogy minden kép, gondolat mögül kivillan a tanultság visszataszító vigyora, a film végére pedig teljes mértékben hiányzik a nézőből a megrendültség érzése. Pedig két órán belül meghal egy egész család, és szembesülünk mennyel és pokollal. Nos, talán ha más csinálta volna, ez a film is jobb lett volna.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó