Egy amerikai a Közel-Keleten

Morgan Spurlock: Where in The Hell Is Osama Bin Laden / Hol az ördögben van Oszama bin Laden?

Hiába az egész amerikai hadsereg, a teljes nemzetközi titkosszolgálati hálózat, a bevetett kémműholdak és megfigyelőrendszerek, a világ elsőszámú keresett személye még mindig szabadlábon van. Morgan Spurlock, a Michael Moore-ral induló új dokumentumfilmes irányzat egyik fenegyereke, a gyorsétteremláncok megszorongatása után most Oszama bin Laden nyomába ered.

A dokumentumfilmek esetében mindig érdemes feltenni azt az alapvető kérdést, hogy mennyire releváns a témaválasztás. A felütésben megfogalmazott cél, nevezetesen megtalálni Oszama bin Ladent, nyilvánvalóan eleve kudarcra van ítélve, és nem is lehet komolyan venni. Akkor viszont felmerül a kérdés, hogy miről is szól ez a film, mit akartak az alkotók elérni. Mintegy 90 perc után megtudhatjuk, hogy nem sokat.

Hiába az egész amerikai hadsereg, a teljes nemzetközi titkosszolgálati hálózat, a bevetett kémműholdak és megfigyelőrendszerek, a világ elsőszámú keresett személye még mindig szabadlábon van. Morgan Spurlockra vár a feladat, hogy 21. századi akcióhősként végrehajtsa e lehetetlennek tűnő küldetést. Mindezt születendő gyermeke védelmében, és egy jobb, biztonságosabb világba vetett naiv hit reményében kívánja elérni. A megfelelő védőoltások beszerzése után jöhet az önvédelmi gyorstalpaló, majd néhány arab nyelvlecke és fekvőtámasz után indulhat is a kaland. Hősünk fejest ugrik a Közel-Kelet szövevényes, titkokkal és idegen eszmékkel teli világába.

A Super Size Me-ből már ismert fejezetcímek ezúttal egy videojáték menüjét idézve jelennek meg, a küldetés első állomása Egyiptom. A helyszín azonosítását megkönnyítendő, már itt az elején ránk zúdítanak egy halomnyi sztereotípiát: Spurlock tevegel a sivatagban, majd megérkezik a piramisok elé. Aztán a posztmodern popkulturális utalások jegyében vagy csupán az ismerősség érzetének felkeltése miatt baseball-kártyákon mutatják be bin Laden mentorát: Ayman Al-zawahirit, az al-Kaida második számú vezetőjét. Vele ugyan nem, de a nagybátyjával sikerül szóba elegyedni, majd elhangzik az ominózus kérdés is: hol van Ő? A borítékolt sikertelenség után az önjelölt megváltó az utca emberét faggatja Oszama bin Ladenről, illetve az arab és az amerikai politikáról.

Akárcsak a videojátékokban, a szintek egyre nehezednek, így az alapvetően Amerika-barát Egyiptomból az öngyilkos merénylők hazájába, Marokkóba jutunk. A film alapvető hibája már itt felszínre kerül. Spurlock hamisan naiv tekintettel néz körbe és csodálkozik rá, hogy a világ túlsó felén is ugyanazok a dolgok foglalkoztatják az embereket, illetve jut olyan közhelyes megállapításokra, mint hogy a szociális és gazdasági kilátástalanság, illetve a politikai véleménynyilvánítás korlátozása szélsőséges cselekvésekhez vezet.

Az utazás következő állomásaként a konfliktus gócpontjának tekintett Izraelbe jutunk. Itt kerül a stáb először veszélyes helyzetbe, de Spurlock nem retten meg, és nem felejt el kérdezni sem. Ezek a kiélezett szituációk jelentik a film legizgalmasabb részeit, melyek némi bepillantást engednek az itt élők mindennapjaiba.

A következő célpont Szaúd-Arábia, bin Laden gyermek- és ifjúkorának színhelye, majd irány Afganisztán, azon belül is Tora Bora, a hely, ahol a terroristavezért utoljára látták. A film erényeként említhető, hogy Oszama bin Laden hiábavaló keresése helyett egyre inkább a régióban élő emberek életére, gondolkodásmódjára és az Egyesült Államokról alkotott ellentmondásos véleményükre kerül a hangsúly.

A kaland végpontjaként riporterünk Pakisztánba indul – itt sejtik a terroristavezér búvóhelyét –, ám a határon megtorpan, és belátja küldetése képtelen és felesleges voltát. Valamint felteszi a nézőben már kezdetektől fogva ott toporgó kérdést: hogy egyáltalán miért is keresi Oszama bin Ladent? Belátja, hogy nem egy misztifikált rémalak megtalálása jelenti a lényeget, hanem hogy a keresés közben találkozhatott mindezekkel az emberekkel. Direktorunk végül arra a következtetésre jut, hogy megérte, mivel a realitástól elszakadt félelmek helyett válaszokat talált.

A film minden humora és naiv bája ellenére is a tézisfilmek szintjére süllyed, azzal a különbséggel, hogy még az általa választott megállapítást sem tudja kellően igazolni. Hősünk Oszama bin Ladent nem találja meg, a módosított kérdésfelvetés után viszont arra a közhelyes kijelentésre jut, hogy bizony az arabok is emberek, a többségük nem szélsőséges eszméktől vezérelt terrorista, és mind ugyanazt akarják: békében nevelni a gyermekeiket.

A várandós feleség szerepeltetése valószínűleg a film személyes jellegét igyekezett elmélyíteni, illetve a két világ közötti kapcsolatot hangsúlyozni, a beékelt jelenetek azonban üresen csengenek – személyesség helyett csak elkoptatott frázisokat kapunk –, és az egyébként jó ritmusban folyó cselekményt is megakasztják.

A film egyértelműen az amerikai közönség igényeihez igazított sablonos és leegyszerűsített megállapításokat kínál, melyeket még a néző szájába is rágnak. Kérdés, hogy ez Európában is elég lehet-e. A kultúrák békés együttélésének hirdetése számunkra vajon mennyire hat újszerűen?

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó