Hogyan tovább, Velence?

64. Velencei Filmfesztivál, 2007. augusztus 29–szeptember 7.

Hetvenöt éves lett a Velencei Filmfesztivál, ami nemcsak egy ember életében, de a fesztiválok történetében is tisztes kornak számít. Velence a legrégebbi filmes szemle és ezen elsőbbséget nem lehet elvitatni tőle. A nagy évfordulók nemcsak ünneplésre és múltidézésre adnak alkalmat, de jó apropónak számítanak arra is, hogy a szervezők átgondolják, milyen változtatások segíthetik majd a jövőben a rendezvény hírnevének öregbítését.

Melyek a fesztivál arculatának azon legjellemzőbb vonásai, amelyeket továbbra is őrizni kell, és melyek azok, amik változtatást kívánnak? Idén nem csupán Velence, hanem Cannes és Berlin is intenzív közvéleménykutatásba kezdett, hogy megtudják, miként tarthatnák meg vezető szerepüket a fesztiválok egyre szélesebb sorában, illetve hogy milyen kapcsolódó rendezvényekkel, strukturális és infrastrukturális változtatásokkal lehetne bővíteni közönségüket és a működésükhöz nélkülözhetetlen szponzorok táborát.

Az ünnepi alkalomból készített, a falat átütő vasgolyó üzenete világos, ám díszítésnek meglehetősen kétes kinézetű volt, és az összképet csak rontotta a Lidón felállított, de a tomboló viharokban megtépázott és ledőlt fesztiváldekorációk látványa. A show azonban rendíthetetlenül pergett, és a tíz nap alatt a sztárvilág színe-java fordult egyet a vörös szőnyegen, a vetítőtermekben pedig színesben és széles vásznon dúltak az érzelmek.

Joe Wright filmje az Atonement (Ian McEwan regényének filmváltozata) adta meg a kezdőhangot az érzelmek húrjainak pengetéséhez, amit hamarosan Ang Lee érzéki és szenvedélyes kémtörténete - később a fesztivál legjobb filmjének kijáró Arany Oroszlánnal jutalmazott - Se, jie (Lust, Caution) követett. Nem csoda, ha ezek után mindenki már a kezdetektől fogva az ’érzelmek fesztiváljaként’ emlegette az idei Mostrát.

Wes Anderson The Royal Tenenbaums című fekete komédiája után ismét meggyőződhettünk arról, hogy család ellen nincs orvosság: a The Darjeeling Limited című legújabb vígjátékában három testvér (Owen Wilson, Adrien Brody és Jason Schwartzman) indul spirituális útra Indiába, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz és megtalálják önmagukat. Abdellatif Kechiche a La graine et le mulet-ben szintén a család és az összetartás fontosságáról beszél, bár sokkal realistább módon, mint Anderson. José Luis Guerin az En la ciudad de Sylvia-ban egy lány nyomába eredő fiatal művész segítségével fest életképet egy városrészről, Peter Greenaway Nightwatching-jában pedig Rembrandt dolgozik az Éjjeli őrjáraton és küzd széteső magánélete, hanyatló egészsége és a képe láttán feldühödött városi előkelőségekkel.

Andrew Dominik filmjében, a The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford-ban a hírhedt bandavezér (Brad Pitt) küzd – ezúttal nem a törvény képviselőivel, hanem saját bandájának tagjaival és az őt istenítő, ám később mégis az életére törő Robert Forddal (Casey Affleck). Miike Takashi Sukiyaki Western Django-jában rivális bandák vívják vadnyugati stílusban a rózsák háborúját, a Kenneth Branagh rendezte Sleuth-ban két férfi (Jude Law és Michael Caine) rivalizál egy nőért, bár úgy tűnik kettejük csatája már réges-rég nem a nőről szól, George Clooney pedig a Michael Clayton címszereplőjeként veszi fel a küzdelmet a törvény és az igazság nevében egy nagyvállalat mindenre elszánt képviselőivel. Todd Haynes filmjében az I’m Not There-ben Bob Dylan ’hét élete’ elevenedik meg hét különböző színész tolmácsolásában, akik közül Cate Blanchett annyira meggyőzőnek bizonyult, hogy a zsűri neki ítélte a legjobb női alakítás díját.

Jó filmekben és hírességekben nem volt hiány az idei Mostrán, és a szervezésre sem lehetett panasz, mert a vetítések mindig percre pontosan kezdődtek, de a fesztivál megújulás, arculatváltás után kiállt. Jogos tehát a kérdés: hogyan tovább, Velence?

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó