Ismerős érzés: úgy ébredni egy álomból, hogy minden, ami valószerűnek tűnt, egy csapásra szertefoszlik. Ami egy másodperce még csodálatos, vagy éppen halált hozó valóság volt, most csak nevetséges ködkép, következmények nélküli múlt idő.
Most képzeljük el, hogy mindaz, amit tapasztalunk: kezünkben a Filmtett 2000 decemberi száma, fehér papír, fekete betűk, enyhén érezhető nyomdaszag, ujjaink a színes borítóhoz érnek, felnézünk, körülöttünk a jól ismert lakás, iroda, tanterem, a busz vagy vonat, amin ülünk, ami rázkódik, és amitől hányingerünk van, a város, amit ismerünk, és aminek illatát, szagát, szmogját beszívjuk – mindez álom. Nem vettük meg az újságot, hiszen nem is létezik, nincs családunk, nincsenek gyermekeink/szüleink, a szerelmünk sem létezik, mi több, maga a szerelem is csak egy zseniálisan megalkotott érzelem-fájl a még zseniálisabb mega-programban, amit mi naivan világnak, történelemnek, illetve saját életünknek nevezünk.
Vagy ahogy a hindu kissrác mondja a filmben: ne a kanalat próbáld meg elgörbíteni, inkább azt képzeld el, hogy nincs kanál. Ezt állítják a Wachowsky testvérek a Mátrixban, ez pedig igen súlyos. Ezt a megdöbbentő állítást pedig nem a film végére tartalékolják, slusszpoénnak, hanem ezzel indítanak, a film alapkérdése ugyanis az, hogy: hogyan tovább?
A Mátrixban és társaiban, az elmúlt évtizedben készült, virtuális valóságra épülő filmekben, az egzisztencialista regényekhez hasonlóan a lét hiábavalóságától, abszurditásától való félelem tör elő, amelyhez még hozzáadódik a földön kívüliek emberiségellenes összeesküvés-elmélete. Nem elég, hogy a valóság álom, s az álom valóság, ráadásul teljesen ki vagyunk szolgáltatva holmi idegen lényeknek, akik tudatunkon „futtatják” ezt az Élet nevű programot, s közben belőlünk, hő- és bioenergiáinkból élnek. Mi vagyunk a Duracelljük, ami hétszer többet tart bármilyen energiaforrásnál.
A Mátrix cselekménye, fordulatai nem nyújtanak többet egy alapos, keleti harcművészettel ékesített akciófilménél. A klasszikus fordulatok itt is megtalálhatók: a hőst beavatják, kezdetben ellenkezik, majd csatlakozik a jókhoz, elkezdi a tréninget, aztán jönnek az igazi megpróbáltatások, eközben meg kell mentenie társait, és a végül eljő a nagy összecsapás ideje is, amelyből természetesen győztesen kerül ki.
Az, hogy a filmet mégsem tudjuk csak akciófilmként nézni, annak a roppant erős alapfeltevésnek köszönhető, amelyre minden pillanatban figyelmeztetnek is: mindaz, amit látunk nem valóság. Így minden cselekmény átértékelődik. A következmények nem valósak, így a golyó, a seb, a halál sem igazi. Illetve mégiscsak az. A beavatási programok alatt már megtudjuk, hogy ha valaki meghal a mátrixban, vagyis a virtuális világban, az meghal valójában is, mert a tudata pusztul el. Neo, a főhős harca pont azért folyik, hogy túlléphessen ezen a korláton. Ez pedig csak hit által lehetséges. Hiszen a Mátrix valóságában nincsenek fizikai törvények, biológiai határok, csak az, amiről elhisszük, hogy van.
Amikor Neo elhiszi, hogy át tud ugrani úgy jó ötvenméternyit, egyik felhőkarcolóról a másikra, akkor sikerül. Hit által minden lehetséges. És itt van egy másik érdekesség a Mátrixban. A hipermodern történet mögött egy nagyon ismerős másik történet lapul. Péter, vizen járás, hit. És a hasonlóságok nem állnak meg itt. A csapatban a lány Trinity (Háromság), a mátrix ellen harcolók mentsvára Zion (Sion), a csapat hajója a Nabukodonozor. Neo, a „választott”, akinek megjövendölték visszatérését, amikor legyőzi a mátrixot, és felszabadítja az emberiséget. Amikor Trinity először találkozik Neóval, azt suttogja neki: „tudom miért nem tudsz aludni éjszaka, tudom miért élsz egyedül, tudom, mire vársz. Találkoznod kell vele, csak még nem tudsz még róla. Én már találkoztam vele, és megváltozott az életem. Ha akarod, téged is meg fog keresni.” Nem mások ezek, mint a vallásban nyugalmat találó ember bizonyságtevő, térítő szavai a másik ember felé.
A vallási önmegtagadáshoz hasonlóan a Mátrix is először csak az igazság szinte poklát kínálja a későbbi szabadságért. Azt a tudatot, hogy nincs zaftos gyümölcs, illatos sült hús, városok, kertek, csak egy maroknyi ember a csatornákban, aki harcol... a többiekért, akik tudatlanok. X, vagyis Judás nem véletlenül árul, és kéri vissza az álomvilágot, de a lelkiismeret terhe nélkül. „Nem akarok emlékezni semmire. És fontos ember akarok lenni, mondjuk színész.”
A film viszont eszközeiben hihetetlenül gazdag, egy őrült filmbarát testvérpár minden tudását beleadta a film látványosságába. A látványvilág nem rendhagyó, a mai fejlett nyugat tükör-fém-felhőkarcoró tengere. Igazán látványos viszont a valóság (tartalmában is hátborzongató) képi világa, az emberi keltetőgépe és a termést betakarító intelligens „kombájnoké”. A keleti technikával, a színészek huzalokon történő mozgatásával készült harci jelenetek az álomszerűen légiessé, könnyeddé teszik a hősök mozgását.
A film után, Mulder és Scully ügynök kedvenc szlogenje, „az igazság odaát van” – már másképp hangzik. Kicsit úgy vagyunk, mint a Mátrix hősei, akik választhattak a kék és a piros kapszula között. A kék mély álmot hoz, és visszatérve a mátrixba, arra sem fogunk emlékezni, hogy valaha kívülről borzadtunk rá az egészre. A piros a tudás terhével fegyverez fel, annak tudásával, hogy a program szereplői vagyunk csupán. Hatásában, a Mátrix megnézése is felér a piros kapszula beszedésével – utána már semmit sem fogunk olyannak látni, mint azelőtt.
