Szabó István filmje ritka reakciót váltott ki hazai közönségéből: a véleményalkotás szinte kényszerű vágyát. Hetekkel a bemutató után még mindig nem hunyt ki az indulat a film körül, amely arra tett kísérletet, hogy az elmúlt százegynéhány év magyarországi történelmét egy zsidó család, a Sonnenscheinból lett Sorsok három generációjának történetén keresztül tárja elénk. Szabó nem kevesebbre vállalkozott, minthogy egy mozifilm időkorlátai között (a film hossza 180 perc, ma itt húzódik a filmidő határa) három emberöltő magánéleti és történelmi krónikáját sűrítse filmmé, a Ferenc József-i monarchikus-időktől, két világháborún és a kommunizmus évein át a jelennel bezárólag.
A négy alkalommal Oscar-díjra jelölt rendező (1979: Bizalom, 1981: Mephisto, 1984: Redl ezredes, 1988: Hanussen), aki a Mephistóért meg is kapta a díjat, minden kétséget kizáróan a legnagyobb nemzetközi hírnévvel és érdekérvényesítési képességgel bír a hazai szakma reprezentánsai közül, de még neki sem sikerült eredeti terve szerint televíziós filmsorozatot készíteni a Sonnenscheinek történetéből. A külföldi pénz végül megérkezett, de máshonnan, és ekkor már mozifilmre szólt a felkérés. (Sokak jóindulatú érdeklődésére tarhat számot a minden valószínűség szerint örökre eltemetett, Szabó eredeti elképzeléseit tükröző forgatókönyv!)
A nemzetközi összehasonlításban is jelentősnek mondható költségvetés egyaránt vált előnyére és hátrányára a filmnek. Egyrészről sikerült megtörni a hazai filmekre olyannyira jellemző – legtöbbször pénzügyi okokra, tehát nem az alkotói szándékra visszavezethető – képi szegényesség kényszerű tradícióját. (Szomorúan állapítható meg, hogy Szabó talán az egyetlen magyar rendező, akinek személyében a külföldi befektető garanciát lát 10-20 millió dollárnyi befektetésének megtérülésére.) Külsőségeit tekintve tehát A napfény íze az elvárható legmagasabb minőséget nyújtja, a díszlet- és jelmeztervezői műgond a legapróbb részletekben is visszaköszön.
A hazai nagyságrendekhez szokott szemmel nézve mindenképpen mamutnagyságúnak tetsző költségvetés azonban óvatosságra késztette a filmeseket, s ami előnyre a külcsín terén szert tettek, azt elvesztették az elbeszélés módjának megválasztásakor. Nem mintha lett volna más választásuk. A mindenkihez szólás szabadsága meglehetősen korlátolt. Ha vállalásunk erre kötelez, akkor bizony átlagolni kell a közönségként számba jöhető nációk osztályzatait, s minthogy van, aki jobb, s van, aki gyengébb a Kárpát-medence történelméből, valaki mindenképpen értetlenkedni fog. Esetünkben a jobban felkészültek.
A felzárkóztatás következtében a Szabótól megszokott személyesség háttérbe szorult a történelmi fordulatok képben-szövegben való felidézésével, a száraz-sommás üzenetek élettelenségével szemben. Ritka pillanataiban a film megadja nézőinek a ráhangolódás lehetőségét, a szemlélődés csöndes örömét. Ilyenkor megtörik az alig palástoltan sietős, recitáló hangnem, s egy-egy futó pillanatra életszerű tempóra lassul a film. Vali és Ignác találkozása a bécsi albérleti szobában, a Manó és Róza közötti veszekedés az idős házaspár hálószobájában, vagy a feleségén erőszakot tevő, majd félig önkívületben egy játékmackót szorongató Ignác – a szereplők egymással szembeni imtim érintkezéseiből mintha csak a film első harmadára futotta volna. A dramaturgia motorja kiméletlenül továbbhajtja a filmet, a narrátor beszélni kezd, s az élőképek közé ékelt inzertek korabeli felvételeken mutatják a századfordulós Budapest nyüzsgését, az I. világháború frontjait…
Sietősen haladunk előre újabb rezsimek, híres-hírhedt törvények, politikai machinációk tanulságos, de leltárszerűen rendbeszedett során. A vissza-visszatérő családi rekvizítumok - az ezüstnyelű sétabot, a dédapai zsebóra - láttán nemcsak a szereplők illetődnek meg. A Sorsok egy másik élet, a néző egy másik film lehetőségét látja megcsillanni a szimbólumszerű tárgyakban. A három Sonnenschein: a Monarchia pártján álló Ignác, a vívóeredményeivel kitűnni vágyó Ádám és az ÁVH-hoz csatlakozó Iván félbevágott karakterek. Éppen az a fél, a belső-hátország nem látszik, ahol a szavakba öntött bírálatok, vélemények, kritikák és jóslatok megszületnek.
Nem a tripla feladatot teljesítő Ralph Fiennes hibája, hogy ebből a másik félből alig kapunk valamit. Az intellektuális sztárként számon tartott színész (jelentős szerepei: Schindler listája, Az angol beteg, Egy kapcsolat vége) szerepeltetése persze felveti a kérdést, hogy egy ennyire magyar vonatkozású történetben (bár sokszor hallhattuk, hogy nem annyira lokális, mint inkább általános érvényű kérdéseket feszeget a film) nem lett volna szerencsésebb, nem adott volna több fogódzót a hazai nézőnek, ha magyar színész játssza a főszerepet. A választ ismerjük: magyar színésszel a főszerepben nem lehetett volna eladni a filmet a nemzetközi piacon. (Jó-jó, de legalább egy kétszavasnál hosszabb mellékszerepben izgalmas lett volna közelebbről – színpadról, tévéből, pletykarovatokból – ismert színészt látni). Minden fogyatékosságával együtt kivételes érdeme a filmnek az a fellángoló vita, amely a bemutató után a hazai sajtóban (Élet és Irodalom, Népszabadság) kibontakozott.
A vitázók nem annyira magát a filmet minősítették, mint inkább a rendező állásfoglalását az asszimilációnak, pontosabban a magyarországi zsidók asszimilációjának kérdését illetően. Hogy a film kapcsán azonnal a hazai zsidóság múltbeli és jelenlegi helyzetére terelődött a vita, azt érzékeltette, hogy mindaz, ami a filmben túlbeszélt, a valóságban mennyire tisztázatlan, s igényelné az egyenes beszédet. Jó hazai szokás szerint persze sokra nem vezetett az ígéretesnek induló szóváltás. A témában megjelent cikkek szorgos olvasója egy idő után úgy érezhette magát, mint aki egy exkluzív fogadásra keveredett, ahol a sztárvendéggel ellensége és barátja is igyekszik legalább egy közös fényképen szerepelni.
Az érdem azonban elvitathatatlan Szabó filmjétől: mégiscsak vita volt, szellemi izgalommal járó néhány hetes perpatvar, melynek kirobbantásához nem kellett milliárdokat elsikkasztani, elég volt egy mozijegy is. A réveteg méhkas megbolydult, kezdetnek talán ez is szép eredmény.
