Ezt a filmet megelőzte a híre. A beavatottak, ahogy azt mostanában illik, már akkor kultuszt kiáltottak, amikor még senki sem látta, noha ezt aligha lehet pusztán szómágiával létrehozni. A témája – homoszexuális prostituáltak, vér és erőszak – ugyan kevéssé vonzó; noha divatos rágcsálnivaló a tömegnek, amely amúgy sem rendelkezik idevágó ismeretekkel (mint ahogy egyébként én sem). A februári Filmszemlén megkapta a legjobb elsőfilmnek járó díjat. Ezek után szinte csodálatra méltó, hogy a film sűrű szövésű, jó ritmusú, a helyi érdekességből egy általánosan érvényes atmoszférát teremteni képes munkának bizonyult, egy szemmel láthatóan nagyon tehetséges rendező első filmjének.
Mundruczóéhoz hasonló alkotás nemigen született mostanában Magyarországon, akik előképeket emlegetnek, jobbára külföldön vélik fellelni őket, s ne feledjük, az egyik főszereplő trikóján Trainspotting felirattal jár-kel a filmen. Akik elsősorban a film eredetiségét hangsúlyozzák, azok alighanem arra gondolhatnak, hogy a Nincsen nekem vágyam semmi nem örököse a ma már szinte elhihetetlenül szépnek látott és láttatott magyar filmes örökségnek. Én ehhez azt tenném hozzá, hogy már-már annak kifejeződése ez a film, hogy a magyar filmtörténet legtöbbet emlegetett értékei mára egyenesen folytathatatlanná váltak. Negatív tapasztalatként, az önmaguk karikatúráiként sorra megbukó filmek néztén ez már eddig is sejthető volt, de hiányzott a megerősítés, a „lehet másképp” bizonyossága. (Furcsa, mára közhelyszerűvé vált jelenség, hogy erre éppen egy „nagy öreg”, Jancsó Miklós legutóbbi két filmje mutatott másik példát.) Ez az érzés pedig nem látványos deklarációk folytán alakul ki a nézőben. (Volt már ugyan egy deklarálós nemzedék is, jó tíz éve; talán nem ok nélkül nem emlékszik rájuk szinte senki.) Ha semmi más nem történt volna, mint az, hogy íme, itt egy film, ami működik, és teljesen másképp, mint a nagy generációk filmjei, már ez is megérdemelné a figyelmet. Csakhogy itt több olyan dolog is megemlíthető, ami egy jól körvonalazható, szebb jövő ígéretét is hordozza.
A némileg kiforgatott háromszögtörténet önmagában nem éppen véresen eredeti, még akkor sem, ha hozzátesszük, hogy voltaképp két háromszögtörténetről van szó, melyeknek metszéspontjában a Nagy Ervin játszotta Brúnó áll. (Micsoda név, magyar filmen ilyet...) Az eredetiség kérdésénél azonban sokkal fontosabb az, hogy a történet hosszú idő után nem ürügy csupán, nem egy jóérzésű bölcsész gyermekkori álma, vagy egy „most-a-pofátokba-vágom-a-nyers-valót”-szerű modulálatlan érzelemkitörés.
Pontosan annyi banális érzelmet – szeretet, vágyakozás, kiszolgáltatottság: leírni szörnyű – képes hordozni, ami ahhoz szükséges, hogy egy filmrendezőnek filmet rendezni érdemes legyen, s hogy azt a filmet meg is lehessen nézni. Bizonytalanabbul írom le (a megelevenített világban kívülálló lévén), hogy a történet, a karakterek, tárgyi környezetük, emberi viszonyaik alapvetően hitelesnek tűnnek, nem is annyira dokumentarista, mint inkább filmművészeti, filmvilágnézeti alapon; ráadásul a lecsupaszított kivitelezés ebben az esetben még fokozza is ezt az érzést. Persze, a szegényes kivitelnek száz és egy oka lehet, de én szeretném azt hinni, hogy az egyik alapvető ok mégis az a szemmel látható igyekezet (és lehet, hogy ezt a „szemmel láthatóságot” egy másfajta esztétika hívei gyengeségnek is érzik), hogy semmi olyasmi ne kerüljön a filmbe, amit a létrehozói nem ismernek. Motívumoknak márpedig nincs helyük – ami a filmszalagra kerül, ahhoz erős a rendező érzelmi kötődése. Nagyrészt ez eredményezheti a film másik erős és rokonszenves tulajdonságát, az érzékiségét.
A „férfi buzikurva”-téma önmagában is meghatározza ezt, gondolhatnánk, de aki homoszexuális szexjeleneteket vár, az csalódni fog – hacsak nem tekintjük annak a „duguláselhárítás” groteszk, nevetséges és sírnivaló, amúgy a filmből kicsit kilógó jelenetét. Nem, az érzékiséget leginkább a színészek hordozzák, tekintetük, mely paradox módon többnyire kifejezéstelen, egykedvű – hogy aztán a kivételes esetekben annál emlékezetesebb maradjon. Nem véletlenül kapott Nagy Ervin, Rába Roland és mindenekelőtt Csuja Imre alakítás és a létezés határán mozgó teljesítményükért a rendezőhöz hasonló elismerést.
Feltétlenül megemlítendő, hogy noha nyilván nem csak a képek minőségén múlik az, hogy a film az „ottlét” ritka élményét okozza, de ebben azért az események rögzítését, láthatóvá tételét minden más szempont fölé helyező, az artisztikus megoldásokat elvető (bár néha zavaróan rángatózó, ki-be zoomoló) operatőri munkának is nagy érdemei vannak.
A Nincsen nekem vágyam semmi szerintem már most jó érzéssel nézhető úgy, mint egy majdani jelentős rendező korai és roppant erős filmje. Nyilván nem arról van szó, hogy megszületett az „új magyar remekmű”, a Szegénylegények, a Szindbád mai örököse – de hiszen éppen ezen filmek jellege garantálja, hogy ilyen nem is lehetséges. Lehet vitatkozni azon is, mennyire felszínes a film, mennyire keveset markol, milyen furcsán csapódik le a vége, milyen kilátástalan hangulat lengi be. A „mindenki meghal”-típusú befejezés – abbahagyás? – minőségéről megoszlottak a vélemények, én is hozzáteszem a magamét: sokszor jobb, ha a néző felgyülemlett érzelmeit viszi magával az utca sötétjébe, mint egy ügyesen kikerekített csattanó gyorsan múló emlékét. Ebben is korszerűbb a film, mint a folytathatatlan hagyományú, finálé-típusú befejezéseket nyögő elődei.
S ha már összehasonlítok: a Nincsen nekem vágyam semmi nem lett, szerencsére, a magyar Trainspotting sem: ez utóbbi film minden nagyszerűsége és érdeme ellenére voltaképp egy enyhén cinikus, a „legnagyobb csaló a győztes”-típusú, a tévé-mosogatógép-videó jellemezte életformába való megtéréssel végződő története nagyon nem időszerű nálunk. Szeretném hinni persze, hogy Brúnóék története sem – de sejtem, és ennek a filmnek el is hiszem, hogy egyelőre még nagyon is az.
