A fantasztikus négyes

Trey Parker: South Park: Bigger, Longer and Uncut / South Park - Nagyobb, hosszabb és vágatlan

Amikor néhány évvel ezelőtt Stan Lee-t, a Marvel világhírű képregény-rajzolóját, akinek olyan sorozatok köszönhetik születésüket, mint a frissen filmesített X-Men vagy a legendás Pókember, az egyik comics levelezési rovatán keresztül megkérdezték, vajon miért kötötte Fantasztikus Négyes szupercsapatának tagjait egy-egy ógörög archéhez, az alkotó nemes egyszerűséggel annyit válaszolt, hogy fogalma sincs róla, egyáltalán nem állt szándékában és különben is mi az az arché.

Bár a négy hősről születése óta számtalan komoly tanulmány látott napvilágot, hasonlították őket az amerikai családmodellhez, vizsgálták politikai elkötelezettségüket, elemezték kapcsolatukat freudi szempontok szerint, készítőjük egyetlen célja feltehetőleg egy izgalmas, szokatlan, egyéni – és nem utolsó sorban piaci szempontok szerint sikeres – képregény-világ megteremtése volt.

Hajszálpontosan hasonló célokkal vágott neki saját Fantasztikus Négyesének mintegy negyven évvel később két coloradói fiatalember, Trey Parker és Matt Stone, médiumot azonban az új kor igényeihez szabva választottak. Míg a szépemlékű 60-as évek Amerikájában főként az amatőr-képregény jelentette a társadalmi viszonyok iránti ellenérzéseiknek rajzfigurák formájában hangot adó fiatal tehetségek elsőszámú fórumát, a Clinton-éra idején már a korábban elérhetetlen vágyálomnak tartott animációs-édenkert is megnyitotta kapuit a tapasztalatlan, ám annál eredetibb és eltökéltebb alkotók előtt.

A gombamód elszaporodó helyi csatornák, független kábeltévék, majd a számítógép-animációk forgalmazására is kiválóan alkalmas világháló demokratizálták a belterjes rajzfilmpiacot. Tim Burtonnak pályája elején évekig kellett a Disney-nél robotolnia, hogy elkészülhessen (és ami legalább olyan fontos, hogy forgalmazásra is kerüljön) első saját stílusú szösszenete, a Kis Vincent – a Parker-Stone duónak már elég volt összehozniuk egy néhány perces amatőr-animációt, máris lecsapott rájuk az MTV egyik fejvadász fejese, és ettől kezdve válogathattak az ajánlatok között. Manapság pedig mind Burton, mind Parker és Stone a Shockwave-nek készít rajzfilmet az Internetre, egy gárdában a személyi számítógépük előtt görnyedő lelkes tizenévesekkel vagy unatkozó családanyákkal.

A több mint három esztendeje tartó South Park tévésorozat és az idén nyáron bemutatott egészestés mozifilm, a South Park: Nagyobb, hosszabb és vágatlan sikeres pályafutása elsősorban a PC-nek köszönhető, a betűszó mindkét értelmében. Bár Parker és Stone a személyi számítógépekre könnyedén feltelepíthető változatos animációs-szoftverek helyett a lehető leghagyományosabb módon, a cell-animáció egyik kőkorszaki technikája révén (kivágott papírfigurák mozgatásával) készítik történeteiket, a végtermék marketingjének kulcsszerepét a kompjuterek játsszák: akárcsak élőszereplős mostohatestvére, a Blair Witch Project, a South Park is nagyrészt a világhálón pillanatok alatt elterjedő divathullámnak köszönhette alig öt hónap alatt ötmillió főre gyarapodó közönségét.

A főként fiatalokból álló rajongótábor számára nemcsak a vitathatatlanul eredeti (toalett-)humor, a fantáziadús szitok-gyöngyszemek és a változatos ízléstelenségek jelentettek komoly vonzerőt, de az a primer animációs stílus, az a keresetlen egyszerűség is, amely lehetővé tette számukra a könnyű reprodukciót. Néhány hónap alatt az egész világot beszáguldotta például az a rövidke South Park-klón, amelyet féltucat ifjú amatőr készített a Baljós árnyak egyik trailere alapján – a Disney-Hófehérke pornográf zanzájának összebarkácsolására valószínűleg még évtizedekig nem akad majd önjelölt PC-guru.

A formai egyszerűség és a sokkolóan brutális képek mellett legalább ilyen fontos sikertényezőnek számít az a kegyetlen szókimondás, amely még a hasonszőrű sorozatok mezőnyében is első helyet biztosít a South Park-szériának.

A 90-es évek elején tetőző amerikai „politikai korrektség”-kultusz – amely eufemisztikus beszédkódokra kényszerítette a szólásszabadságot alapvető emberi jogként tisztelő nemzet közéleti szereplőit és egyfajta multikulturális pszeudo-optimizmussal kezelte a társadalomban egyre súlyosabbá váló asszimilációs problémákat –, néhány év alatt az ellenkező végletbe csapott át, megteremtve a Howard Stern-rádióműsorok, Jerry Spinger-show-k és fekália-vígjátékok média-torzszülötteit. „A politikailag inkorrekt dolgozó emberek végre felébredtek és a változásra szavaztak” – nyilatkozta az egyik republikánus képviselő 1994-es győzelmét követően: a PC és az elitista szemléletmód közé végleg odakerült az egyenlőségjel.

Természetesen az animáció-készítés is kivette a maga részét az országos ízlés-ellenforradalomból. A „PI” rajzfilm-bázisát eleinte az MTV csatornáján beindult Liquid Television program jelentette, amelynek legnépszerűbb sorozatai a South Park közvetlen felmenőinek számítanak. Az apa joga Mike Judge 1992 szeptemberében indult Beavis és Buttheadjét illeti, amelynek szabadszájú, agyhalott kamaszpárosa kétségtelenül hatott a Parker-Stone duóra (ahogy ez a négy kiskrampusz megszállott Terrance és Philip-imádatából is kiderül), de a történetekben felfedezhetőek motívumok Peter Chung brutális cyberpunk-szériájából, az 1994-es Aeon Fluxból (amelynek hősnője Kennyhez hasonlóan az epizódok végén rendszerint kegyetlen körülmények között elpusztul), vagy a hírhedt Celebrity Death Match etűdökből, amelyek során különféle média-hírességek figurái vívnak élet-halál harcot az arénában (hasonlóan a Mecha–Streisand epizód összecsapásaihoz, vagy az akár pilotnak is tekinthető Karácsony szelleme rövidfilm Télapó–Krisztus kung-fu-mérkőzéséhez). Nem véletlen, hogy elsőként az MTV csapott le a South Park-alapsztorira: csupán az alkotópáros éleslátását dicséri, hogy a nagyobb kezdőtőke és nyilvánosság helyett inkább a nagyobb művészi szabadságot ígérő Comedy Central csatornát választották.

Trey Parker és Matt Stone Fantasztikus Négyese (Stan, a mindkét lábával a földön álló realista, Kyle, az ingatag outsider, a pokoli Cartman és az angyali Kenny), némi kreatív képzelet birtokában könnyen megfeleltethető a négy őselemnek, sőt a vulgárfreudista analízis próbáját is kiállják (mondjuk Stan és Kyle a szerzőpáros alteregói, míg két társuk az ösztönént illetve a szuperegót testesítik meg) – de Stan Lee klasszikus szuperhőseihez hasonlóan nem az effajta értelmezések fejtik meg a sorozat hallatlan népszerűségének titkát.

Ugyanakkor azok is tévednek, akik egyszerűen a közízlés elsekélyesedésében és igénytelenségében látják a siker magyarázatát: a Beavis-Butthead kettőssel vagy Gagyi Mamival szemben a kis coloradói városka négy testőre józan ítélőképességünk és egészséges kritikai érzésünk utolsó védőbástyáin harcol foggal-körömmel a globális médiaterror agyonkozmetikázott, ám velejéig rohadt zombi-serege ellen.

Az Erő legyen velük.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó