Stanley Kubrick nem olyan filmrendező volt, akit iskolákba, irányzatokba lehetne besorolni. Kubrick a populáris műfajokban mozogva, jelentős közönségsikerekkel a háta mögött is megőrizte szellemi és művészi függetlenségét, azaz nem ő ment a divat után, hanem inkább ő teremtette. Szerző volt a szónak a francia új hullám teoretikusai által használt értelmében, szerző, akit nem az aktuális tendenciák, hanem saját személyes kézjegye felől azonosíthatunk.
Így hát ha azt próbáljuk megválaszolni, hogy milyen filmes kontextusba illeszkedik legutolsó filmje, a Tágra zárt szemek, akkor legkézenfekvőbbnek látszik azt mondani, hogy magába a kubricki életműbe. Ha netán mégis tágabb tartományra akarjuk kiterjeszteni a film szellemi környezetét, mint egyetlen filmrendező életműve, lett légyen ez az életmű önmagában is hihetetlenül gazdag, akkor azt Kubrick esetén inkább tematikai mintsem formai jegyek alapján tehetjük meg. A Tágra zárt szemek – nagyon-nagyon távolról szemügyre véve a dolgot – a valóság és a nem valóság összemosódásának kérdéskörével foglalkozó filmek utóbbi években kialakult áramlatába (eXistenz, Játszma) illeszkedik.
Az igazsághoz tartozik, hogy az utóbbi két év bemutatói közül a Tágra zárt szemek volt az a film, ami engem a legszemélyesebben érintett. És a nagy számú magyarországi írásból gondolom, hogy nemcsak engem. Ahogy az egyik publkiáció szerzője, Janisch Attila megfogalmazza, Kubrick mozija az emberben élő démonokat idézi meg. Nevezzük démonoknak vagy hívjuk tudattalan vágyaknak, mindenesetre Kubrick súlyosan érezhette jelenlétüket életében, ha a Mechanikus narancs, a Full Metal Jacket és a Ragyogás után még legutolsó – noha nem utolsónak szánt – művében is velük hadakozik. Kubrick azonban bármilyen mélyre is hatoljon az emberi lélek sötétjébe, a fenyegetőt, a megfoghatatlant, a zűrzavarost mindig szigorú formai rendbe fagyasztja bele, mintha éppen a forma szigorával akarná távoltartani magától démonjait. És még valami. Kubrick sohasem csinált közvetlen személyes történeten alapuló filmet. Paradox helyzet: a legszemélyesebb filmélményt számomra egy látszólag mindenféle személyességtől tartózkodó rendező nyújtotta.
A Tágra zárt szemek forgatókönyve is régesrégi irodalmi mű, Arthur Schnitzler Álomnovellája alapján íródott. A filmes átdolgozás a századfordulós Bécset ezredfordulós New Yorkká, Fridolint Dr. William Harforddá szabja át, de ez nem igazán lényeges különbség, nagyjából egyeznek a dolgok, csak a doktor figurája lett kicsit akaratgyengébb, értetlenebb és erkölcsösebb Kubricknál mint az eredetiben volt. Nem véletlenül. Harford doktor praxisa szépen hoz a konyhára, jómódhoz és társadalmi megbecsüléshez juttatja őt, feleségét és hétéves kislányát. Harford sütkérezik az elismerés fényében, így aztán nem meglepő, hogy minden ízében ragaszkodik a fennálló polgári normákhoz, amibe azért manapság már egy kis otthoni füvezés is belefér. Minél lejjebb csúszik a pokol sötét bugyraiba, a jó doktor viselkedése annál értetlenkedőbbé és ügyetlenebbé válik, aminek az az oka, hogy folyamatosan, hiábavaló módon kapaszkodik az erkölcsök és szokások által tükörsimára csiszolt felszínhez. Doktori igazolványát lobogtatva és széles mosolyát villogtatva igyekszik fenntartani a látszatot, hogy ő bármilyen zűrbe keveredjék, mégiscsak a felsőközéposztály tiszteletreméltó és érinthetetlen tagja. Harford doktor előtt szakadékok nyílnak, de ő nem akar belenézni, inkább rendnek hazudja a káoszt.
Pedig a szakadékok olyan könnyen megnyílnak az ember lába előtt. A kezdet kezdetén Alice és William Harford fényűző polgári otthonukban az utolsó simításokat végzik, hogy az egyik dúsgazdag páciens, Victor Ziegler elegáns karácsonyi partijára induljanak. Puszi a gyermeknek, búcsú a bébicsősztől, minden rendben is lenne. De azon nyomban, amint az estélyen elválnak egymástól pár percre, az asszonyt rögtön megkörnyékezi egy sármos magyar, a férfinek meg két szupermodell akaszkodik a nyakába. Nem sok híja van, hogy elcsábuljanak, ám az utolsó pillanatban a véletlen és a halványan pislákoló öntudat megálljt int nekik. Másnap éjjel aztán a nő szóba hozza a dolgot, szó szót követ, végül felfedi saját gyötrő emlékét a matrózról, akivel annak idején ott helyben elment volna akár csak egy napra is, hátrahagyva örökre férjét, kislányát, mindent. Harford doktort halotthoz hívják ebben a pillanatban, ő örömmel menekül a szembenézés kényszere elől, és ezzel kezdetét veszi a nagy kaland, amiben a felesége képzeletbeli félrelépésének képétől űzött orvos egyre mélyebbre süllyed egy démoni világba.
Kubrick nagyszerűsége abban van, hogy azt a közvetlen érzéki csábítást, aminek hősei ki vannak téve, filmes kifejezőeszközei segítségével rám, a nézőre is kiterjeszti. A kellemesen ringatodzó Sosztakovics-keringő fülbemászó dallama, a hosszú, méltóságteljes kocsizások, a karácsonyfaégők színes izzása már az első pillanatban olyan varázslatos légkört teremtenek, ami alól nem tudom kivonni magam, így szép lassan én is kénytelen vagyok hőseinkkel együtt egyre mélyebbre süllyedni a tágra zárt szemek álomvalóságába.
A helyzetem azért annyival mégis könnyebb Alice és William Harfoldénál, hogy az én arcomat a nézőtér sötétje fedi, míg nekik még egymás előtt is maszk mögé kell rejtőzniük, az életre kelt démonokat leplezve. Kubrick telibe talált azzal, hogy a színes magazinok kedvenceit, az álomházaspárnak tartott Tom Criuse-t és Nicole Kidmant választotta ki Harfordék szerepére, mert az ő arcuk már eleve a jólét, a szépség, az elismertség maszkjaként működik. Kubrick egyszerűen felerősítette ezt az álarcszerűséget Cruise állandó mosolyával, Kidman érzéki tekintetével, hogy aztán a film legvégére összetörje ezeket a maszkokat, ha csak percekre is, és ott álljon ez az emberpár a másik és önmaga leleplezett démonai előtt rémülten, pőrén, kisírt szemmel.
Mielőtt azonban Harford doktor hazatérne a pokolbéli kaland után feleségéhez és mindent bevallana neki, Ziegler hívatja őt magához, és elmondja, hogy amit látott, az tulajdonképpen nem történt meg: az orgia a legelőkelőbb amerikaiak titkos összejövetele csupán, a fenyegető levelek mindössze a további kíváncsiskodástól akarják elijeszteni a doktort, és hogy a halott fotómodell sem gyilkosság, hanem egyszerű kábítószertúladagolás áldozata lett. És ezen a ponton kapcsolódnék ahhoz, amit a film tágabb kontextusáról az írásom elején állítottam. David Fincher Játszmája nem kevesebbet mond, mint hogy az életünk olyannyira virtuálissá vált, hogy még öngyilkosok sem lehetünk magunktól, mert a lehető legszemélyesebb döntésünk is egy titokzatos szervezet által kitalált játék előre kikalkulált része lett.
Ziegler racionálisnak tűnő magyarázatával Kubrick nem oltja ki a sötét birodalmát, hanem vagylagossá teszi létezését. Azzal, hogy Ziegler szavaival a démonokat kifinomult vágyakká, bűneinket melléfogássá, a halált tévedéssé szelídíti, feloldja a lét súlyát, mert már nem tudjuk, mi van, s mi nincs, mi az, amit elkövettünk, s mi az, amit nem. Az igazi pokol talán ott kezdődik, amikor saját személyes poklunk is egy ártatlan illúzió csupán.
