Nagy Boglárka

/ / /

· írta

Az a fontos, hogy az emberek beszéljenek a filmről

Beszélgetés Radu Muntean filmrendezővel

Interjú

Radu Muntean három nagyjátékfilm, néhány kisjátékfilm és többszáz reklám rendezőjeként vált ismertté. Pragmatikusan gondolkozik, sokat dolgozik, és szereti, amit csinál. A Boogie-val, azonos című filmje főszereplőjének segítségével megmutatott helyzetek minden harmincas éveiben járó nézőt elgondolkodtatnak – a film munkacíme Treizeci şi ceva (Harminc és egy kicsi).

Mennyire személyesek a filmjeid?

Ha a kérdés arra utalna, hogy mennyire önéletrajziak – nem azok. Viszont nyilvánvaló, hogy a témák és a filmek valamelyest a saját tapasztalataimból ihletődtek, de anélkül, hogy konkrét események lennének az életemből. Elsősorban a legutóbbi két filmemről beszélek. Ezeket személyesebbeknek tartom. Első filmem, A düh (Furia) mondjuk kompromisszum volt aközött, amit én szerettem volna és amit a producer kívánt. Nem bánom, hogy megcsináltam, sokat tanultam belőle, de messze nem olyan személyes, mint az utóbbi két filmem. A papír kék lesz-ben (Hîrtia va fi albastră) valamelyest a forradalomhoz kötődő saját tapasztalataim tükröződnek; akkoriban katona voltam Bákóban. Azt hiszem, nagyon személyes film, ahogy a Boogie is az – részben azokból a frusztrációkból fakad, amelyeket akkor éltem át, mikor betöltöttem a harmincat. Tehát személyes történetek, de nem hiszem, hogy számít, hogy mennyire, milyen mértékben, hány százalékban azok.

Radu Muntean

Rendszeresen együtt dolgozol egy kis forgatókönyvírói csapattal: Alex Baciuval és Răzvan Rădulescuval. Ők írják a történeteket, vagy inkább alakítják és kiegészítik az általad írt sztorikat?

A papír kék lesz-ben könnyű volt a helyzet: volt egy általam előre megírt szinopszis, ami aztán módosult, amikor elkezdtem velük tárgyalni, viszont mégiscsak volt egy szilárd kiindulópontunk. A Boogie esetében másképp történt: volt egy témánk, egy ötletünk, de nem volt kimondottan történetünk. Sokat dolgoztam Alexszel és Răzvannal, amíg sikerült összeállítanunk a történet szinopszisát.

Szereted előre rögzíteni egy forgatás részleteit, hogy pontosan tudd mikor, mit és hogyan veszel fel, hogy a színészek hogyan mondják majd el a szöveget?

Nem csak hogy szeretem, azt hiszem, kötelességem mindent előre tudni. Ez a szakmához és a rendezői munka gyakorlatához tartozik. Persze hogy mindent kell tudnod, különben ellenőrizhetetlenné válnak a dolgok. Mindenki figyel rád, amikor forgatsz, ellenőrizned kell az eseményeket. A filmkészítés természetesen csapatmunka, együtt dolgozol a forgatókönyvírókkal a forgatókönyvön és forgatáskor az operatőrrel, a színészekkel, a díszlettervezőkkel; mindenki – sokszor lényegesen – hozzájárul a végeredményhez, de nálad futnak össze a szálak, minden, a forgatással kapcsolatos, fontos döntés és választás a te kezedben van.

Bizonyára előfordult már, hogy változott valami a forgatáson. Improvizáltatok néha? Például a Boogie esetében a szereplők tapasztalatai és érzelmei a legfontosabbak. Megtörtént, hogy Anamaria Marinca vagy Dragoş Bucur változtatott valamin vagy improvizált a szerep keretein belül?

Egyáltalán nem. A Boogie-nál nagyon szigorúan ragaszkodtunk a forgatókönyvhöz és ha változtattunk is két-három szón, az még a próbák alatt történt. Vagy három hétig próbáltunk előtte, két hétig Bukarestben, egy hétig pedig a tengerparton, közvetlenül forgatás előtt és talán változtattunk egy-két szót naponta. Különben ahol esedékes volt, én előre változtattam és beleírtam a forgatókönyvbe; esetleg közbejött néhány szó a színészek részéről vagy válaszok, amelyeket azért hagytam bent, mert úgy gondoltam, hogy illenek a szereplőkhöz és a helyzethez. De ezek kivételes esetek voltak, korán bekerültek a forgatókönyvbe és a forgatáson száz százalékosan ragaszkodtunk a szöveghez, egyáltalán nem improvizáltunk.

Radu Muntean: Boogie

Sokkal nehezebb volt-e a fiaddal dolgozni, mint a többi színésszel?

Igen, más volt, hiszen még gyerek. Általában másképp dolgozom egy gyerekkel, mint egy profi színésszel. Megpróbálom úgy intézni, hogy a forgatás játék legyen számára, különben érzi, hogy ráerőltetnek egy életstílust és egy bizonyos ritmust, erőlködni kezd és nem azt teszi, amit kellene. Tetszenie kell neki, hogy filmben játszik és erre törekedtem a lehetőségeim szerint. Amikor unatkozni kezdett, igyekeztem szünetet adni neki, hagytam kicsit improvizálni. A kezdő jelenetekben elég sokat improvizált az általam engedett keretek között, én a kamera mögül ellenőriztem.

Minden bizonnyal az is változtatott a helyzeten, hogy Vlad az én fiam. Az első napok érzelmileg zavarosak voltak számomra; meg kellett osztanom magam az apa és a rendező munkaköre között. Első nap 12 órát filmeztünk, amiből végül semmit nem használtunk, teljesen szédült voltam – ő is, és a csapat többi tagja is. Ő először volt forgatáson, elég bonyolult volt minden számára, amíg össze nem barátkozott a csapattal. Mellette voltam a lakókocsiban, míg aludt délután.

Általában komplikált gyerekekkel dolgozni, meg kell érteni hogyan működnek, hamar megunják, nagyon rövid ideig lehet őket „használni”. Például Vladot nem vittem el az összes próbára, csak az utolsóra, hogy lássa, hogyan működnek a dolgok, utána egyből forgattam vele. Különben megunta volna, ha többször kellett volna megismételnie ugyanazt.

Miért döntöttél úgy, hogy Boogie-Dragoş Bucur jelen legyen szinte minden képen?

Ez az ő filmje, ő az a szereplő, aki vezeti a történetemet és a cselekményemet; róla van szó és nem szeretem változtatni az elbeszélői nézőpontot. Nem változtattam az eddigi két filmben sem, s talán a következő filmemben sem fogom – de ott három szereplőről lesz szó.

Ez a film főképp Boogie-ról szól, és következetes akartam lenni az ilyen stílusú történet elbeszélésével, vele akartam lenni minden beállításban, hogy ez végül bizonyos fajta feszültségfokozáshoz vezessen, és hogy jobban szimpatizáljak a szereplővel.

Radu Muntean: Boogie (2)

Úgy tűnik, nem szereted a mindentudó elbeszélő szerepét és a klasszikusan felépített teret és időt a filmben. Úgy nem lehet szubjektivitást kifejezni?

A szubjektivitás nagyon fontos, de az is nagyon fontos, hogy hogyan közvetíted, amit közölni akarsz és én egy nagyon diszkrét módját választottam a mondanivalóm kifejezésének. A legjobb bókot egy barátomtól kaptam: „Figyu, őszintén nagyon tetszett a film, de nem értettem, hogy mit is csináltál te a forgatáson.” Számomra ez a legnagyobb bók. Nem az a szándékom, hogy rendezőként jelen legyek, és az emberek lássák, hogy milyen szellemi és művészi kaszkadőrmutatványokat hajtottam végre a forgatáson. Szeretném úgy felépíteni a filmet, hogy legyen önálló élete, meggyőző, serkentő hatása, hogy átadjon egy érzelmet, hogy empatikusan viszonyulj a szereplőkhöz, és mindezt lehetőleg úgy, hogy ne látszodjék, hogy a filmet megrendezték.

Számomra ez a nagy elégtétel: a film tartsa fenn önmagát, a szereplők legyenek hitelesek és sikerüljön átadniuk ezt az intenzív szintű realizmust úgy, hogy ne keltsék benned azt az érzést, hogy egy félisten, egy rendező dolgozta ki, rendezte meg a jelenetet és ő állította fel a sakkfigurákat. Hidd azt egyszerűen, hogy az élet tanúja vagy.

furia

Megváltozott-e a színészekkel való munkád a filmeid jellegének változásával? Mintha a külső történések felől egyre inkább áttérnél a belső történésekre. Akkor is, ha A düh című film esetében a producer is befolyásolta az eredményt…

Ez nem feltétlenül függ össze a színészekkel való munkával. Persze sokkal bonyolultabbak és árnyaltabbak a dolgok a Boogie-ban, mint A düh esetében. Ez inkább a téma változtatásával függ össze; nem mondhatom, hogy a producer beleszólt a filmezésbe. Megállapodtunk valamiben előre: ő egy közönségfilmet szeretett volna, és természetes, hogy egy producer közönségfilmre vágyjon. Én meg egy személyesebb hangvételű filmet szerettem volna készíteni, és végül a kettő közötti alkotás jött létre. Ennek a kompromisszumnak a kezdetektől tudatában voltam.

Nem változott meg a színészvezetésem módja. Inkább tapasztalatot szereztem 2001-től errefelé, az elmúlt 7 évben. Szeretném, ha ez a tapasztalat látszana a filmeken; bár a filmek eltérőek, a történeteik különböznek – szerintem inkább ez látszik meg rajtuk, mint a színészi játék stílusának változása. A színészek révén szeretném kifejezni a szereplők mondanivalóját, és természetesen dolgozom az árnyaláson, igyekszem minél finomabban felépíteni a színészek által közvetített valóságot.

Beleszóltak-e az utóbbi két filmbe a támogató média- és reklámügynökségek?

Nem. A Boogie produkciós cége a Multimedia Est volt, a gyártásvezetőm pedig Dragoş Vîlcu, akivel hosszú ideje dolgozunk együtt nagyon jól, és közösen hoztuk az összes döntést; ő inkább az anyagiakat, én a művészieket, és teljes mértékben ellenőrzés alatt tartottuk a terméket, így hát mindent felválallok, ami a filmben van. Az Antena 1 koprodukciós partner volt, ez igaz, de nem rendelkezett a vágás jogával vagy a filmezés közbeni döntések jogával. A többi cég pedig csak az anyagi támogatásból vállalt részt.

Vannak rendezői vagy filmpéldaképeid egyetemista korodból? Változtak?

Persze, hogy változtak. Szerintem nagyon fontos fejlődni, bizonyos értelemben változni. Természetesen minden befolyásol, ami körülöttem történik, amit láttam az egyetemi évek alatt, amit most látok… Az információhoz való hozzáférés majdnem határtalan és ez nagyon jó.

Nem mondhatom, hogy vannak példaképeim, legfeljebb azt, hogy általában véve befolyásol mindaz, ami körülöttem történik, de nincs rendezői példaképem. Hazudnék, ha ezt mondanám.

Radu Muntean: A papír kék lesz

Befolyásolta-e a reklámszakmában végzett munkád a játékfilmjeid stílusát vagy inkább csak a szakmai tapasztalatod bővítéséhez járult hozzá?

Rengeteget segített, hogy az egyetem elvégzése óta folyamatosan dolgozhattam. Amikor befejeztem az egyetemet, föl sem merült, hogy elkezdjem a pályámat játékfilmes rendezőként. Nehezen fogadták volna el, hogy egy frissen végzett egyből indítson, alig hogy befejezte az iskolát. Akkor választhattam: vagy megváltozattom a szakmámat vagy gyakorolom a szakmát a reklámok vagy a televízió terén. Az utóbbit választottam és nagyon boldog vagyok, hogy így döntöttem, mert a reklámmunka magától értetődően profivá tett. Több szempontból is: először is most sokkal könnyebben vizualizálom, hogy fog kinézni a végtermék, attól függetlenül, hogy reklámról vagy filmről van szó. Valahogy rövidült az agyam és a végtermék közötti út, sokkal könnyebben előlegezek meg mindent a rendezői munkámban; másodszor, szigorúan szakmailag véve, sokkal jobb és működőképesebb a forgatócsapattal való együttműködésem. Tudom, mit kérjek az emberektől, ők pedig megbíznak bennem. Alapvetően ugyanazzal a csapattal dolgozom a reklámszakmában és a filmekben; megértjük egymást és kölcsönösen megbízunk egymásban.

A filmkészítés melyik szakasza tetszik legjobban, melyiknél érzed magad a legotthonosabban?

Nehéz megmondani, mindegyik szakasz más jellegű elégtételeket szolgáltat. Én nagyon szeretek filmen dolgozni. Különben filmfüggő vagyok. Például a Boogie volt a legkellemesebb forgatásom. Elég sokat emlegettem, de tényleg igaz. Ne hidd, hogy minden tökéletesen ment, hogy állandóan szórakozás volt, de tényleg voltak olyan pillanatok, amikor éreztem, hogy mindannyian egy irányba húzunk, hogy mindenkinek fontos a film, amin együtt dolgozunk. Minden körülmény kedvező volt, hogy összpontosíthassunk a feladatunkra: mind ugyanott tartózkodtunk, így a színészeknek nem voltak más feladataik napközben vagy este, nem kellett próbákra vagy más forgatásokra járniuk. Mindannyian koncentráltunk, csak nagyon ritkán filmeztünk napjában többet hét-nyolc óránál, így kellemesen telt a forgatás.

Általában, ha gondjaid vannak a gyártás terén vagy a színészek problémáznak, ha eleve fáradtan jönnek a forgatásra, ha senkinek nincs kedve, könnyen kínlódássá válhat a filmezés és sokkal nehezebb kézben tartani az irányítást.

Mindig is szerettem viszont a vágást, mert ez az a szakasz, amelyikben összegyűlnek a dolgok, és a film elkezd úgy kinézni, ahogy azt elképzelted – jobbik esetben. De a vágás is lehet szenvedés, amint észreveszed, hogy a dolgok nem mennek, nem kötődnek és már nem lehet változtatni: nem térhetsz vissza a forgatásra és jön, hogy fejjel menj a falnak, hogy nem voltál elég kitartó egy beállításnál, nem figyeltél oda két beállítás kapcsolódására, a forgatókönyv kicsit másabb lehetne és így tovább – akkor már túl késő.

A filmkészítés egyedüli szakasza, amelyikben még nagyjából ellenőrizhetők a dolgok, az a forgatókönyvírás. Még csak a kezdeteknél tart minden, bármit meg lehet változtatni... habár akkor is szörnyű érzés tud lenni, ha nem tudsz megoldani valamit egy szereplővel kapcsolatosan. Másrészt határozottan kellemes, amikor végre kedved van írni, kezded érezni a szereplődet, folyékony a párbeszéd és jól megérted magad a társszerzőkkel; ez is kellemes és bizonyos fokig csoportterápia számunkra.

Mindent egybevetve a filmkészítés mindegyik szakasza nagyon intenzív élmény számomra és őszintén szólva szükségét is érzem elég gyakran. Nem kellemes minden alkalommal az élmény, de mindenképp intenzív.

boogie

A Boogie című filmedet már bemutatták; hogyan fogadták a nézők?

Most sokkal egyszerűbb kideríteni, hogyan reagálnak az emberek, mert ezrével vannak blogok az interneten és így sokkal közvetlenebbül hozzáférhetsz a visszajelzéshez. Elmondhatom, hogy a vélemények jók és nagyon jók voltak, persze nem az összes, de azt már rég elfogadtam, hogy nem lehet mindenkinek szóló filmet készíteni. Ami viszont fontosnak tűnik számomra: az emberek személyesen élik meg és attól függetlenül, hogy tetszik nekik vagy sem, szükségét érzik, hogy táborokra oszoljanak és védjék a nézőpontjukat. Ha az emberek beszélnek egy filmről, miután az véget ért, és partizánok módjára teszik ezt – számomra ez a legfontosabb. Azt jelenti, hogy a film nem hagyta őket közömbösen.

Beszélnél-e a következő projektedről, a Kedd karácsony után-ról (Marţi după crăciun)?

Sokat nem tudok elárulni, mert még a szinopszison dolgozunk. Azt elmondhatom viszont, hogy a film a házasságtörésről szól. Megpróbálunk a szerelmi háromszög három szereplőjének a nézőpontjaira építeni. De még sokat kell dolgozni a történeten és ha be is fejezzük, nem szeretném elmesélni. Inkább nézd majd meg a filmet.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.