Boldogok, akik leülnek – állítja Roy Andersson svéd rendező a mottóban, majd, minden magyarázat nélkül, elindít egy nagyon különleges, lenyűgöző mozit.
Aszkétikus, mondhatni unalmas képekből áll össze a film, sehol egyetlen élénk szín, sehol egy különleges beállítás. Minden sivár, kopár, egyhangú, pasztell (figyelem, nem a nyomor kopottságáról van szó!). Minden és mindenki lassú és langyos. A kétórás film alatt egyetlen (!) olyan snittet láthatunk, ahol megmozdul a kamera, egyébként végig rögzítve, mozdulatlanul, passzívan figyeli az eseményeket. Történik ez akkor is, ha a főcselekmény időközben átkerül a háttérbe, és az előtérben semleges emberek jönnek-mennek. Erőltetnünk kell a szemünket, hogy kivegyük, mi is zajlik hőseinkkel.
Na igen, ezekről a hősökről van szó valójában. Egymást nem is ismerő emberek életéből látunk jeleneteket, egyesek közülük találkoznak, mások nem. A bútorgyáros, aki biztosítás reményében felgyújtotta a saját üzletét, a kétbalkezes bűvész, aki a fűrésszel megvágta az önkéntesen ajánlkozó öregurat, a 100 éves, Goeringet éltető tábornok, akinek a születésnapjára felsorakozik az egész vezérkar, az orvos, akitől az asszisztense állandóan csak azt kérdezi: mikor válik el. Emberek, akiket a szenvtelen kamera minden együttérzés nélkül filmez le, nem törődve a férjet kapacitáló meztelen nő öreg testének csúnyaságával sem. A legérdekesebb az, hogy a rendező nem próbál meg valamilyen érzelmi viszonyulást kiváltani belőlünk, szándékosan meghagy bennünket egyszerű szemlélőnek. Vele együtt benézünk egy hálószobába, az őrültek házába, a metróba, a taxiba, az állomásra, és aztán továbbállunk, senkit nem sajnálunk, senkinek sem örülünk. Valódi hősök-e azok, akikkel nem tudunk azonosulni? Valódi ember-e az, aki nem képes azonosulni? Kezdünk rájönni, hogy a játék, amibe belekényszerültünk, rólunk szól, minket leplez le.
Párhuzamos sorsok, egymásra nem vonatkozó események, mondhatnánk. De érdekes módon, gyakran a háttérben olyan mindentől elütő események zajlanak, amelyek sehova se – vagy mindenüvé tartoznak: időnként egymás hátát korbácsoló nyugdíjas tüntetés résztvevői haladnak el, máskor a hatalmas, napokig tartó forgalmi dugóval találkozunk. (A módszer egyébkent nagyon ismerős Buñuel kései filmjeiből.) És ha a képek már régen másról is szólnak, a hangok emlékeztetnek az előző pillanatokra. Egy-egy jelenet zaja egyszerűen nem akar elülni, már rég máshol járunk, de még mindig a négy-öt jelenettel korábbi háttérzajokat halljuk. Minden egyedül van, minden különálló, mindenki szenvtelen (még én is, meg te is) – mondja a rendező –, de valahol mégis minden összefügg, vagy összetartozik.
Addig, amíg a rendező hű marad ehhez az abszurd motívumkezeléshez, a rejtett utalásokhoz, leleplezésekhez, csodálatos az alkotás. Sajnos azonban Andersson néha elkezd magyarázni, túlságosan nyilvánvaló egyház-, hadsereg- és társadalomellenes jelentést adni a filmnek (véletlenül ez is Buñuelre emlékeztet), egy-egy narratív szálat túlzottan kiemel, és ezzel oda is az abszurd varázsa.
Na de miért boldogok, akik leülnek? Szereplőink három helyzetben láthatók: állva, fekve, és ülve. Állva állandóan haladnunk kell, fekve kiszolgáltatottak vagyunk, ülve megnyugodhatunk. Tehát, boldogok akik leülnek. De ó jaj, ezt csak a mindenki által őrültnek tartott költő állítja!
