Két évvel ezelőtt a Casino Royale végre paradigmaváltást hozott a James Bond-sorozatba. Daniel Craig látványosan szakított Pierce Brosnan magabiztos playboyával, és gyarlóvá, sérülékennyé tette a 007-est. A film realisztikus megközelítésmódja azonban igen magasra helyezte a lécet a folytatásnak.
A Quantum csendje egy órával az előző epizód végkifejlete után veszi fel a fonalat. James Bond éppen túlesett Vesper Lynd árulásán és öngyilkosságán, mégsem áll le. Fáradhatatlanul üldözi tovább a rejtélyes terroristacsoportot, aminek egyik kulcsemberét, Mr. White-ot foglyul is ejti. Az információkra viszont várnia kell, mert a gonosztevőt megszöktetik, a szálak pedig Dél-Amerikába vezetik hősünket. Ott akad össze a gyönyörű Camille-lal és a szindikátus egyik prominens tagjával, Dominic Greene-nel, aki épp egy bukott diktátor hatalomra juttatásán ügyködik egy sivatagi parcelláért cserébe. A 22. küldetés azonban nem ilyen egyszerű: ezúttal nemcsak James, hanem az aktuális hölgypartner is bosszúra szomjazik. Bond nem tudja, bízzon-e a nőben, valamint a bosszú-kötelességtudat dilemmája is egyre erősödik.
Három központi kérdés is felmerül a legújabb Bond-kalandban, nem véletlen, hogy a producerek az eddig nagyrészt erős érzelmi töltettel bíró drámákban (Szörnyek keringője, Papírsárkányok) és tragikomédiákban (Felforgatókönyv) bizonyító Marc Forstert ültették a rendezői székbe. A svájci rendező színészvezetési adottsága vitán felül ígéretes alapanyagként vezeti elő az aktuális filmet, ám a legfőbb kérdés az, sikerül-e neki egy blockbusterben is helytállni. Rá tud-e tapintani a düh és a higgadtság közötti egyre vékonyuló határon járó Bond ingatagságára? Hitelesen át tudja-e vinni az előző részben elültetett kételycsírákat a maga filmjébe? A válasz: sajnos nem. A film épp a főtéma ábrázolásában bucskázik hatalmasat. Semmi nem marad James régebbi kételyeiből, így a legnagyobb izgalmat rejtő kérdés – vagyis hogy a figurát a megszállottsága keríti a hatalmába, vagy nyugodtan fejezi be a küldetését – ködbe vész. Ez esetben a Casino Royale-ban ábrázolt könyörtelen gyilkos attitűd is eltűnik, ami miatt az egész harag-nyugalom-kötélhúzás súlytalanná és motiválatlanná válik.
Az ürességre ráadásul Daniel Craig meglepően rossz alakítása is rátesz egy lapáttal. Craig unalmas, színtelen játéka meg sem közelíti a két évvel korábbit. Merev, ámde bizonytalanságot sugalló tekintete faarcra módosult, tőmondatokban beszél, rezzenéstelen képpel lő, szúr és üt le x számú embert és ordít róla a „mikor lesz már vége?”-érzés. Lecserélhető, egydimenziós akciófigurává vált és ugyanúgy nem tud (vagy nem akar?) mit kezdeni a szerepével, mint Timothy Dalton a Halálos rémületben. De a többiek sincsenek csúcsformában, sőt! A trailer alapján roppant ígéretesnek látszó Mathieu Amalric (Szkafander és Pillangó) ripacskodik, a Hitman szépe, Olga Kurylenko egyszerűen halovány, hiába próbál amolyan Halle Berry-s független és kívánatos nőt faragni a karakteréből, a rajzfilmbe illő csatlós vagy a „goldfingeresen” távozó másik Bond-girl pedig szóra sem érdemes.
Az akciójelenetek sem váltják meg a világot. Ugyanolyan valószerűek, mint a Bourne-trilógia mutatványai, így akár még önmagukban ütősek is lehetnének, de egyszerűen szétejtik a filmet. Sokszor úgy érezzük, hogy az egész mozi – a főszereplő hiteltelenségén túl – csak az akciókra fut ki. Sorban váltják egymást a nyaktörő jelenetek és a semmitmondó párbeszédek. Egy sima, egy fordított, egy autósüldözés, egy vallatásjelenet, egy légicsata, egy erőtlen moralizálgatás. És közben valamiért nem érezni, hogy ez egy Bond-film. Maximum az áthangszerelt Monty Norman-dallam utal erre, de az egész totálisan érdektelen. Se íze, se bűze, de jó emléke sem marad.
