Idén 16. alkalommal szervezte meg a marosvásárhelyi MADISZ csapata az AlterNative Nemzetközi Rövidfilm Fesztivált. A fesztivál díszvendége idén Németország volt, de a vetített filmek megszólaló nyelve és feldolgozott témavilága rendkívül színes volt. Alábbi beszámolónk rendhagyó formájú, ám annál pontosabban érzékelteti a rendezvény hangulatát.
Helyszínelés
Főhelyszín:
Kultúrpalota, Marosvásárhely. Díszes homlokzat, magas ajtók, jobbról az első nyitva. Alsó szinten nagy csarnok, hosszú folyosóval, bal oldalt a jegy-, plakát- s meghívóosztogatók sarka, szemben egy óriási hirdetőtábla, rajta különböző remekművek s egy filmfesztivál plakátja. Házibüfé a jobb oldali folyosóvégen, teázó a bal oldaliban. Középen az alsó nézőtérre nyílik a bejárat, egy sötét előtérből sorra nyílnak az ajtók. Kétoldalt szimmetrikusan vezetnek fel magas lépcsősorok a páholyokba. Bent bordó ülések, szorosan egymás mellett, gyöngéd világítás, puha csönd. Az arcokra csak az a néhány, kijáratot vagy a mellékhelységeket jelző zöld lámpa, és a vászonon táncoló, folyton vibráló fény esik. A vászon középen, a színpad fölött, messze és magasan van elhelyezve.
Más helyszín:
A Kultúrpalotától nem messze, pontosabban két utcával odébb. Nagy kapun jutunk a belső udvarba, onnan néhány lépcsőfok visz a bejáratig. Az ajtón belépve, a szemben levő kis teremben található a bárpult, balról nyílnak a székekkel, asztalokkal s éjfél utáni vendégekkel teli termek. A falon törzsvendégek, napjaik nagy hányadát itt zaklató népek arcképe, a bejárat mellett néhány plakát, köztük valami filmfesztivál szórólapjai is.
Hajnali helyszín:
Túlzsúfolt, személytelen, sötét helységek, egy távoli, földalatti bunkerben. Hangzatos névvel, a táncolós fiataloknak megfelelő zenével, diszkófénnyel és szeszesitalokkal túlzsúfolt hely.
Szereplők
A szereplőink 18–80 közötti fiatalok, többségében mégis huszon-, harmincévesek. A bejárat előtt dohányosok, hosszú sötét hajú, magas szőke, kicsi fekete, fiatal, idősebb, sokféle márkájú cigarettával kezükben. Az ajtóban két-három erős alkatú férfiú áll, évről évre hasonló hajviselettel és ruházattal, kitartóan s változatlanul. Az asztalok mögött a vásárhelyi önkéntesek jegyeket, programfüzeteket, és plakátokat árulnak. Ott van még a büfés bácsi meg a teáslány. És ott vannak a napszemüveges, kalapos vagy nyakukon kendőt viselő fazonok, színes ruhákba öltözött leányzók, bátor tekintetű, büszke filmesek, dacból, díszből, trendből vagy szívből filmszerető, kíváncsi népek, és hódolatukat munkájukból kifolyólag gyakorló diktafonos, vagy oldalukon operatőrrel futkározó sajtósok.
Cselekmény
Nagy hátizsákkal huszonéves lány érkezik. Egy nappal a fesztivál kezdete után, sietve közeledik a Kultúrpalota teleplakátolt oldalához. A fal előtt megáll, a plakátot olvassa. Megállapítja, hogy a lépcső úgy néz ki rajta, mint egy zebra, aztán elmosolyodik: a másik plakáton kedvelt zenészek neveit olvassa. Az ajtónállók a karszalagját kérik – válaszol, hogy neki még nincsen – mire ők beengedik a jegyárus lányok asztalához. Mint minden évben, megvesz egy fesztiváljegyet s egy programfüzetet, a táskáját elrejti a felügyelet nélüli ruhatároló pultja alá, hóna alá csapja a méretes műsorfüzetet és igyekszik, mert az első versenyblokk már elkezdődött.
Most szünet van, a nép kivonul friss levegőt s egy kis valóságot szívni. Egyetértenek: a lépcső a plakáton valóban átjáró. Beszélnek egy montázsszerű kisfilmről, melyben a kulturális értékeket képviselő intézmények fűszeres dobozokként, kiüresedett tartalmuk miatt nem kerülnek bele a tradicionáis, ám fogyaszthatatlannak tűnő levesbe, mely – az ablakon keresztüli távozása (úgyszólván kihajítása) után – végül mégiscsak bejön a jónépnek, s fiú, leány, úr és asszonyság jóízűen fogyasztja a kultúramentes, lim-lommal teli Zlíni levest. (Akile Nazli Kaya: Zlíni leves – Zlin Soup, Csehország)
Aztán szó esik egy önreflexivitását kicsit sem leplező, mondanivalójában súlyos, mégis hangulatában könnyed és szórakoztató alkotásról. A falu tényleg süllyed, a házak repednek, az emberek tömnek, pockolnak, kijavítanak vagy menekülnek. Józsi filmet készít, Medgyesbodzás EU-s pályázattól várja a segítséget. (Szirmai Márton: A süllyedő falu, Magyarország)
Beszélnek egy fordított világról, ahol a levegőben álló ember feje belekandikál a vízbe, ahol a hal a szárazon lélegzik, s a vízben fuldokol, ahol különös furcsaságban és csodálatos képekben mutatkozik meg a valós s a lehetetlen. (Mihai Grecu: Alvadás – Coagulate, France)
Beszélnek még egy furcsa, de csodálatos tengeri boszorkányról (Naomi Wilson: A bhéarrai boszorka – Old Woman Of Beara, Írország), meg az egymás lábai között tekergető marionettekről (Gerorges Sifianos: EGO, France). Ja, és egy, az 50-es években zajló, patináns, stílusos, tiltott magánéletről (Abbé Robinson: Magánélet – Private Life, UK).
Aztán vitát kavar a Nobertet, a csempefestőt bemutató kisfilm. Egyesek szerint nem túl erős a filmes megközelítés, inkább a valós szereplő és életformája viszi a filmet. A sármos fiú őrült fantáziával festi tele a világot, csempekövekre mázolt gondolataival, s közben kedves és meghitt boldogságban él aprócska lánykájával Lisszabonban (Feszt Judit, Somogyváry Gergely: Csempelevél – Tile Mail, Magyarország).
És ezzel vége is a szünetnek. Bentről már a fesztivált oly emlékezetessé tevő dallam szűrődik ki, főszereplőnk összegyűri műanyag kávéspoharát, és siet a nagytermi bordó, szorosan egymás melletti ülések első sorába.
És eljön a szombat este, és mindenki számot vet, díjkiosztanak, mentegetőznek, és élménymegosztanak hangzatos szavakkal. A nyertes filmek felkerülnek a honlapokra, a jelenlevő filmmágusok meg nyilatkoznak. Hősünk fáradt és fáj a térde. Ennyit ülni még elsőéven a háromórás Napóleon alatt sem kellett... De ült és tűrt. Mert minél többet ült, annál gazdagabnak érezte képzeletét. Mert minél több filmet látott, annál többet kívánt látni. Mert minél több fesztiválon vett részt, annál inkább értette, miért fontosak a fesztiválok, miért jó egyszerre ennyi friss alkotás dömpingszerű befogadása, miért jelent bátorítást, kihívást a filmeseknek, szórakozást, gazdagodást a bámészkodóknak, szenzációt, vitatémát a kritikusoknak, s miért újat, zavarosat, kellemeset, vagy megnyugatót a léleknek.
S a filmek nyertek. Nyert a fogyaszthatatlságát megcáfolni bíró, kultúramentes, lim-lommal teli Zlíni leves (Simó Sándor Emlékdíj a legjobb diákfilmnek), nyert a falakat repesztő A süllyedő falu (A Román Nemzeti Filmintézet – CNC – díja), nyert Nobert, a csempefestő (A fesztivál fődíja), s nyert a Fekete doboz Hoggie-nak becézett anim-állatkája (a zsűri különdíja: Jurgis Krasons: Fekete doboz – Black Box, Lettország), a Lopott ritmusok különös gondolatának kivitelezése (a Radio România Cultural díja: Szecsanov Martin: Lopott ritmusok (Hipi-hopi) – Stolen Rhythm, Magyarország) és A vonalon, nyugalmas, lassú drámai kimértségével (A Kulturális és Egyházügyi Minisztérium díja: Reto Caffi: A vonalon – On the Line, Németország–Svájc).
Szereplőnk elégedett. De most már hazautazna.
