A szerb–magyar koprodukcióban készült Fövenyóra nem állítja könnyű helyzet elé egyszeri nézőjét: az emlékfoszlányokból és látomásos képekből épülő epizodikus szerkezetű történetet az irodalmi alapul szolgáló kisregények (Korai bánat; Kert, hamu; Fövenyóra) és írójuk, Danilo Kiš hányatott sorsának ismerete nélkül meglehetősen nehezen követhető.
A már szinte mesei szépségű és stilizáltságú képek ezért önálló életre kelnek, és szerencsés esetben kitöltik azt a borzasztó űrt, amit a fordulatok, motivációk és a szereplők személyessé tételének hiánya jelent.
Az újvidéki Színház- és Filmművészeti Főiskolán 2002-ben diplomázott Tolnai Szabolcs (diplomafilmje, az Arccal a földnek a Magyar Filmszemlén ugyanabban az évben különdíjat nyert) azzal próbálkozott meg, ami a legnagyobb íróknak is csak ritkán sikerül: egyszerre akarja működtetni a fabulát reális sorsdrámaként és a főszereplő agyában tett bolyongásként. Az írói alteregónak tekinthető főszereplő, Andi Sam a II. világháborúban Auschwitzba deportált apja utáni nyomozása egyszerre kellene jelentse önazonosságának elnyerését, múltjának felderítését, és az újvidéki világ újrafelfedezését. Csakhogy a film előrehaladtával Andi Samről fokozatosan átkerül a hangsúly a harminc évvel korábbi eseményekre, egyre részletesebben elevenedik meg az apa, Eduard Sam élete. Ahogy egyértelművé válik a film narratív szerkezete, az addig azonosulási pontként szolgáló főszereplő dramaturgiai ugróponttá silányul, aki keretként foglalja magába a egész történetet. Mindennek eredményeként kissé zavarba ejtő hirtelenséggel szürreális víziószerű jelenetek váltakoznak húsba vágóan pontos kisrealista szituációkkal és helyszínekkel. Még ha ezek a különféle minőségek meg is férnek egymás mellett egy jól átgondolt és pontosan kidolgozott saját esztétikai rendszerben, a történetet tekintve éppen az szorul háttérbe, ami a leginkább foglalkoztatja a nézőt: Mi a viszonya Andi Samnek saját múltjához és ahhoz a történelemhez, amely megkeserítette családja életét? Mi történik vele/benne, miközben szembesül múltjával?
Azt a fajta univerzalisztikus fogalmazásmódot, ami Tarr Béla vagy Fehér György nevéhez kötődik, Tolnai hiteles mikrotörténelmi szituációkon keresztül valósítja meg. A reális, kézzel fogható tárgyi környezettől, viszonyoktól, helyzetektől a hiperstilizált képi világ teremti meg az ehhez kellő távolságot. A Fövenyóra tehát sokban emlékeztet a fekete-széria filmjeire, azonban középpontban a bűn egzisztenciális eseménnyé duzzasztása helyett alapvető viszonyulási kategóriaként a kelet-európai sorsélmény, az identitáskeresés, a múlttal való szembenézés aktusa és a zsigerekbe ivódott félelem áll. Azonban a stilizáláshoz és az általánosításhoz szükséges esztétikai távolságteremtéssel ezúttal veszítünk a történések morális vetületének értelmezéséből is: a koncepció legfőbb nehézsége éppen a tematika miatt joggal elvárt alapszövetbe csempészett személyesség. Noha a Fövenyóra az alapszerkezetében rejlő ellentmondásokat nem képes termékenyen feloldani, Pohárnok Gergely fekete-fehér képei zsigerileg hatnak, az első pillanattól fogva elvarázsolják és elkápráztatják a történetlabirintusban bizonytalanul sodródó nézőt.
A Fövenyóra legnagyobb hiányossága az, hogy ahelyett, hogy a főszereplő és a néző személyes dimenzióját felépítené magában a film világában, egészen egyszerűen elvárja, hogy a befogadó ezt a viszonyulást és tudást készen hozza magával. Ha a film által küldött kevés konkrét jelzés nem hívja elő a nézőben saját emlékeit és élményeit, az amúgy zseniális színészi alakításokat felvonultató (lásd Lars Rudolph emblematikus feltűnését) és egyedi stílussal rendelkező Fövenyóra az első perctől az utolsóig nézőjétől függetlenül pereg le a vásznon. Hiszen enigmatikus jelenetekben, anekdotikus epizódokban, szimbolikus-szürreális képekben lehet érzékeltetni egy univerzális gondolatot, általános hangulatot, de személyes sorsot igen nehéz hitelesen elmesélni.
