Szín city

Risto Topaloski, D. Jud Jones: Film Noir

Csak azért a viszonylag olcsó animáció mellett dönteni, mert a színészek túl magas gázsit követeltek maguknak, már önmagában elég kínos. Ha pedig még a címmel is azt súlykoljuk, hogy zsánerjelmezbe bújunk, de még a szándékát sem lehet fölfedezni a műfaj megújításának, akkor már össze is állt a Film Noir teljesen félresikerült, kaotikus koncepciója.

Kép a Film Noir (2007) című filmből

Nem állítom, hogy könnyű dolga volt az alkotóknak. Elegendő pénz híján nem tudtak igazi sztárokat felvonultatni a hagyományos film noir-feeling élőszereplős megjelenítéséhez. Jobb híján az lehetett a szándékuk, hogy egy jellemzően műfaji panelekből építkező, örökös esőben borongó gyilkolós-nyomozós-igazságosztós filmet a maga kőkemény „megfojt az utca, a tér”-hangulatával és a hullák számával egyenes arányban felpörgő dramaturgiájával átültessék az animáció absztraktabb világába. Ez így önmagában még rendben is volna, ám kevés a boldogsághoz. Maradnak a névtelen sztárocskák, illetve azok hangja és néhány aktuálisan divatos vizuális ötlet hevenyészett összebarkácsolása, egy jól bejáratott, kliséktől hemzsegő tucatsztori kötelezően erőszakos elemekkel, a pornográf jelenetektől az elmélyült vagdalkozásig. Na, ez már nagyon nincsen rendben. De nem elég, hogy az agyoncsavart történet tökéletesen jellegtelen: a karakterek is arctalanok és a legcsekélyebb jelét nem mutatják sem az eredetiségnek, sem a műfaji konvenciókból való kilépésnek. Ez pedig megpecsételi a film sorsát.

Kép a Film Noir (2007) című filmből

Mert természetesen nem rúghat labdába egy rajzolt pixelhős mondjuk a Sin Cityben felvonultatott hús-vér rosszfiúkkal és utcalányokkal. De ettől még nincs mentség arra, hogy a Film Noir viszonylag pofás digitális hátterei előtt kétdimenziós próbababaarcú és -testalkatú figuratervek mozogjanak. Még a kontúrok sincsenek szépen kidolgozva, és az egyénítetlen testeknek érthető módon a mozgása is életszerűtlen. Márpedig az animáció minőségét a karakterek eredetisége mellett a mozdulatok illúziójának hitelessége határozza meg.

Hiába elevenítik meg Los Angeles atmoszféráját néhány roncsolt digitális kamerával készült felvétel becsempészésével, ha a karakterekkel nem lehet azonosulni. A szerb csapatnak nem csak azt a kevés pénzt kellett volna Amerikából összekoldulnia, hanem talán megnézhették volna az utóbbi évek egyik legizgalmasabb animációs stílusát megalkotó Richard Linklater filmjeit is, aki nem pusztán a háttereket montírozta össze a rajzolt figurákkal, hanem az egész filmet leforgatta élő szereplőkkel, és kockánként átrajzolta a filmet. A végeredmény a Kamera által homályosan gyönyörű mozgásaiban éri el csúcspontját.

Kép a Film Noir (2007) című filmből

De az animék között is igen gazdag választékát találhatjuk a hasonló műfajú moziknak és sorozatoknak, amelyeknek legjobb darabjai vizuális szempontból is markánsan elkülönülnek egymástól. Ráadásul a fekete-fehér animáció is reneszánszát éli nyugaton: itt van mindjárt két francia film is, amelyek innovatívan használták ezt a „kétszínű” módszert, hogy egy nagyon erős hangulatot és filmnyelvi tradíciót életre keltsenek. A Reneszánsz témájában is hasonló a Film Noir-hoz, s ugyan a sztori ott sem egetrengetően eredeti, a látványvilág a radikális kontrasztokkal és a bravúrosan burjánzó digitális kert képeivel mégiscsak tartogatott meglepetéseket. A Persepolis pedig csak akkor lép ki a fekete-fehér világból, mikor a keret, az elbeszélés jelene beúszik egy-egy pillanatra. Viszont az alapanyag és az a tényező, hogy a zseniális képregények megálmodója a film egyik rendezője is egyben, mind a Persepolis, mind a Sin City esetében garancia arra, hogy nem szokványos filmre váltunk jegyet.

Kép a Film Noir (2007) című filmből

A színekkel lehet, sőt, animációban különösen üdvös is játszani, de nem árt alaposan átgondolni, hogyan lehet úgy kiemelni egyes színeket a monokróm színvilágból, hogy az ne váljon rém didaktikussá. Nos, a Film Noir esetében sajnos ez sem jött össze. A Sin City óta nagyon nehéz újat mondani ebben a témában, és az alkotók meg se kísérelték felülmúlni Miller színdramaturgiai bravúrjait. Topaloskiék bizonyos tárgyakat teljesen motiválatlanul színeznek ki (az egyik nő égő cigarettacsikkje, vagy a vér pirossága, ami a Sin Cityben épp az elidegenítés végett hol fekete, hol citromsárga), másutt vizuális közhelyeket puffogtatnak. David épp a piros lámpánál rostokol lopott kocsijával, mikor a lámpa tiltást kifejező fényéből előtörő arcok, akik mind főhősünk bűnös múltbeli életére tesznek homályos utalásokat, szertefoszlanak, amikor rádudálnak. A lámpa zöldre váltott. Ideje új életet kezdeni…

A Film Noir legnagyobb hibája abban keresendő, hogy az iróniának a nyomát sem látom felfedezni, az önkritikáról nem is beszélve. Pedig ebből a szempontból is tanulhattak volna a fent emlegetett filmekből, ahol már az alapanyagba bele volt kódolva a gyilkos humor.

Kép a Film Noir (2007) című filmből

Többé-kevésbé profi iparosmunka született tehát, az eredetiség bármilyen jele nélkül. A tizennyolcas karika még csak-csak vonzerő lehetne a 18 év alatti fiatalok számára, ám a hatalmasra rajzolt cicik a Tomb Raiderre izguló tinik számára sem nyújthatnak sok újdonságot. A Film noir mentségére legyen mondva, hogy korrektül visszaadja egy átlagos krimi hangulatát, amelyben a kellemes jazz-futamoknak és a főszereplő szenvtelen basszusának komoly szerep jut. De hiába próbálják meg kiszínezni L. A. bűnös városát, az animált Sin City-utánérzés ettől még szürke marad.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó