Óvatos eszközhasználat, apró gesztusokból, mozgásokból és arcrezdülésekből felépített figurák. Az angol származású Jeremy Irons pályáján színház és film, mint sok más hollywoodi és nem hollywoodi nagy színész esetében, kéz a kézben jár. A Bristol Old Vic-beli debütálás után a híres-neves West Enden lépett fel, majd a mozivásznat egy köztes állomás, a tévéfilm előzte meg.
A tévénézők néhány kevésbé sikeres sorozat után 1980-ban a Nijinsky című filmben láthatták. Ezt követően a 80-as évek elején Jeremy Irons a Golden Globe- és Emmy-díjas Brideshead újra (Brideshead Revisited) című minisorozat egyik főszerepét, Charles Rydert játszotta. A nagysikerű sorozat révén végre belépőjegyet nyert az európai és az amerikai mozikba. Noha ekkortól a média sokkalta nagyobb figyelmet szentelt a színész filmes szerepeinek, színházi munkássága nem ért véget. Az eleinte ritkább, majd egyre sűrűsödő forgatások mellett Jeremy Irons folyamatosan játszott (és ma is játszik) színpadon is (a Broadwayen, a Royal Shakespeare Companynál stb.).
Lopott szépségek
Első, A francia hadnagy szeretője (The French Lieutenant’s Woman) című mozifilmjét 1981-ben mutatták be. Ezzel a filmmel vette kezdetét a tiltott szerelmeket bemutató romantikus drámák sorozata, amelyekből meglehetősen sokkal találkozhatunk a színész eddigi pályafutása során. A francia hadnagy szeretője film a filmben: a kerettörténetben Mike (Jeremy Irons) és Anna (Meryl Streep) a filmbeli film főszerepeit, Charlest és Saraht alakító színészek. Mindkét sztori egy-egy elítélendő szerelmet mutat be. Mike és Anna együtt van, de csak titokban, hiszen a nő már foglalt. Charles és Sarah szintén egymásba szeret, de ők is kénytelenek bujdoklásra adni fejüket. Charlesnak menyasszonya van, Sarah-t pedig állítólagos erkölcstelen múltja miatt (mint utólag kiderül, alaptalanul) elítéli a társadalom. Noha nem erre számítunk, a két szerelem közül utóbbi teljesül be, amire magyarázatot is ad a film. Mike és Anna kapcsolata pusztán testi szerelem, míg Charles és Sarah vonzódása elsősorban lelki eredetű. A két történet kissé üres, azonban a két színész megtölti élettel. Jeremy Irons és Meryl Streep tökéletes párost alkot, ami elsősorban hasonló játékstílusuknak köszönhető. Mindketten óvatosan bánnak eszközeikkel, a lehető legapróbb gesztusokból, mozgásokból és arcrezdülésekből építik fel a figurákat. Ebből a visszafogott játékstílusból adódóan roppant feszültséget képesek teremteni. A film nagy részét alkotó Charles-Sarah történetben mindvégig egy nyugtalanító kettősség észlelhető: a szerelmesek egyrészt tudják, hogy nem szabadna együtt lenniük, másrészt viszont olyan elemi szeretet és vonzalom köti össze őket, amelynek a józan ész nem képes korlátokat állítani.
A racionalitás hiányának ennél sokkal szélsőségesebb változatával találkozunk az 1992-ben bemutatott Végzet (Damage) című filmben. Dr. Stephen Fleming (Jeremy Irons) itt fiának menyasszonyával, Anna Bartonnal (Juliette Binoche) éli meg a kegyetlen és hajthatatlan szexuális függőséget. Jeremy Irons és Juliette Binoche késhegyen mozgatja a két figurát és a köztük lévő viszonyt. Kapcsolatuk ugyanakkor szélsőségek között mozog: a család jelenlétében az égvilágon semmi közük nincs egymáshoz, ha pedig kettesben maradnak, olyan vadul esnek egymásnak, mint két oroszlán. Szeretkezéseik minden mozdulatában egyszerre érezhető az elemi vágy, amelynek nem tudnak nemet mondani, és annak tudatosulása, hogy tiltott gyümölcsöt kóstolgatnak. E két ellentétes erőnek köszönhetően a film légköre mindvégig szikrázik a feszültségtől, és előre sejteti: ennyire mély bűnnek kizárólag tragikus következményei lehetnek. És lesznek is: Martyn meghal, Stephen elveszti Annát, feleségét, miniszteri állását és nem utolsó sorban becsületét.
A bűn miatti összeomlás két nagyon súlyos változatát mutatja be az 1993-ban készült Pillangó úrfi (M. Butterfly) és az 1997-es hírhedt Lolita. A Cronenberg rendezte Pillangó úrfiban Jeremy Irons egy Kínában élő francia diplomatát, René Gallimardot játssza, aki beleszeret egy operaénekesnőbe, a Pillangókisasszonyba. René hosszú éveken át táplálja e szerelmet. Felad mindent a nőért, akiről kiderül, hogy egy kicsit sem Pillangókisasszony, hanem Pillangó úrfi, és ráadásul besúgó is. René összeomlását Jeremy Irons a már ismert visszafogottsággal rajzolja meg: óriási gesztusok helyett kizárólag arcával játszik. Szemében, arckifejezésében egyszerre van jelen a fájdalom, az irtózás és a nosztalgia. Mivel René képtelen feldolgozni, hogy akarata és tudta nélkül a perverzió rabja lett, a börtönben öngyilkos lesz. Öngyilkossága, a rendezőnek és Jeremy Ironsnak köszönhetően, a színész pályájának egyik leggyönyörűbb jelenetévé válik. René a börtön színpadán a lehető legköltőibben elbeszéli fájdalmát, kifesti arcát (így változva át Pillangókisasszonnyá), és tükrével elvágja a nyakát.
A Lolita Humbertjének tragédiája is épp ennyire fájdalmas, noha vele kétségkívül jogosan játszik gonosz játékot a sors. Nyilvánvaló, hogy a pedofília és a nimfománia találkozása, együttléte tragédiát von maga után. Jeremy Ironsnak azonban ismét sikerül úgy felépítenie a figurát, hogy miközben az adott körülmények alapján gondolkodás nélkül el kellene ítélnünk a férfit – ezt mégsem tudjuk megtenni. Humbert belátja, hogy le kellene állnia, azonban a csupán 14 éves Lolita mesterfokon űzött manipulációjának köszönhetően elveszíti racionalitását. Jeremy Irons mindvégig erre a kettőségre alapozza játékát: arcán folyamatosan a bűntudat és a vágy váltakozik. Mivel mindig utóbbi van túlsúlyban, tetteinek terhe miatt Humbert élete végül megbicsaklik és kettétörik.
Jeremy Irons romantikus filmjei azonban nem kizárólag az erkölcstelen szerelembe keveredett férfi figuráján alapulnak. Sajátos, egyedülálló arc Alex a Bertolucci rendezte Lopott szépség (Stealing Beauty) című filmben. A csehovi semmittevés uralta filmben szinte minden figura különálló világ: sajátos gondokkal, sajátos időtöltéssel, sajátos célokkal rendelkeznek. Alex figurája majdnem kizárólag Lucyhoz (Liv Tyler) fűződő kapcsolata által rajzolódik meg. A halálán lévő író életét feje tetejére állítja a semmiből megjelenő Lucy, aki maga a szépség, a kedvesség, a szűziesség. Alex Lucyhoz való viszonyulása két egymásnak ellentmondó érzésre alapul. Egyrészt apaként szereti és gondoskodni próbál róla, másrészt nagyon tiszta, ártatlan módon csodálja szépségét. Olyan különleges kapcsolatot látunk kettejük között kialakulni, ami fájdalmasan ritkán esik meg az emberrel élete során: szinte idegenek, és mégis nagyon mélyen kötődnek egymáshoz. Mondhatnánk, hogy bizonyos értelemben tudatalatti, kizárólag lelki szerelem köti össze őket. Jeremy Irons óvatos gesztusaival, gyermeki rajongással teli mosolyával egy félénk, őszinte, törékeny, kissé naiv írót játszik.
A naivitás a Csodálatos Júlia (Being Julia) Michael Gosselynjében is megjelenik, de érdekes módon sunyisággal fűszerezve. Michael kissé papucsférjnek tűnik a domináns díva, Julia Lambert (Anette Benning) mellett. Azonban, mint később kiderül, az ég őt is megáldotta csalafintasággal: feleségével kölcsönösen csalják egymást, természetesen diszkrét módon. Ugyanakkor a világ egyetlen kincséért sem élnének egymás nélkül, hiszen mindketten magával ragadó emberek, akik elbűvölő és izgalmas életet élnek. Jeremy Irons és Anette Benning érdekes párost alkot: játékstílusuk épp olyan viszonyban áll egymással, mint az általuk játszott figurák. Jeremy Irons alázattal, kis gesztusokkal játszik, Anette Benning pedig nagyon erőteljes mozgások, gesztusok által építi fel Julia Lambert figuráját. A két színész játékstílusa közötti különbség a szerepek által is indokolt, hiszen Michael figurájához csendes sármra, apró, titkos kacsintásokra és csodálkozó szemekre, míg Julia figurájához kitörő örömre, zokogásra, dübörgő hangra és némi teatralitásra van szükség.
Missziók
Jeremy Irons színészi alázatának fontossága leginkább A misszió (The Mission) című film Gabriel atya-figurájában bizonyosodott be. Ebben az alkotásban a színész játékstílusa és a figura milyensége tökéletesen egy hullámhosszon mozog. Gabriel atya életének célja a szeretet fontosságának hirdetése, a bennszülöttek segítése és a kereszténység terjesztése körükben. A figura kizárólagos mozgatórugója a szeretet. Minden gesztusa, kedvességet sugárzó arca erről árulkodik. Határtalan jósága még az agresszív, testvérgyilkos Rodrigót (Robert De Niro) is képes megváltoztatni. Jeremy Irons tehát ebben a filmben bebizonyította, hogy nem csak a jóképű, csábító férfi szerepét szabták rá, hanem a pap-figurát is.
A misszió Gabrieléhez nagyban hasonlít A Vasálarcosban (The Man in the Iron Mask) játszott pap figurája. Aramis egy hajdani testőr, a film jelenében a jezsuiták vezető papja, aki nem szolgálja az új királyt. Sőt, fondorlatos cselt sző ellene. A misszió Gabrielével fellelhető hasonlóságok mellett A Vasálarcosban Jeremy Irons megfelelően árnyalja a figurát. Aramis esetében is meghatározó vonás a jóság, ez azonban a testőrködésből adódó harciassággal, az emberölés átértékelődésével és a nem mindig puritán humorérzékkel társul.
A misszió Gabrieléhez hasonló figura továbbá A velencei kalmár (The Merchant of Venice) Antoniója is. Ő, noha nem pap, Bassanióval szembeni határtalan jósága és szeretete mindenképp egy Istent szolgáló emberéhez fogható. Életét is hajlandó lenne feláldozni Bassanio (Joseph Fiennes) érdekében. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a rendező (Michael Radford) a két férfi kapcsolatát kissé eltolja a homoszexualitás felé, ami a jóságon túl további magyarázatot ad Antonio magatartásmódjára. Jeremy Irons mindvégig nagyon pontosan, kifejezőeszközeivel csak csínján bánva játszik. Még az érzelmileg felfokozott bírósági jelenet alatti ájulásába sem csúszik be egy csöpp teatralitás sem; a székhez kötözve is csak testének enyhe remegése és üveges szeme árulja el félelmét. Antonio még a halál közelében sem változtat álláspontján, mely szerint még ezt az árat sem sajnálja megfizetni barátjáért. Antonio szeretete tehát, akárcsak Gabriel atyáé, határtalan a szó szoros értelmében.
Jeremy Irons azonban nem csak jóságos papfiguráknak adott életet, hiszen a 2005-ben bemutatott Casanovában Pucci püspököt, a szűk látókörű, bigott inkvizítort játszta. Jeremy Irons Pucci-figuráját elsősorban méltóságteljes, merev arca révén teremti meg. Tekintetének szigorúsága kizárólag akkor szűnik meg, amikor a bonyodalom a tetőfokára hág, és a mindentudó inkvizítor már semmit nem ért. Jeremy Irons egységesen építi fel a püspök figuráját. Játéka erejének köszönhető, hogy akárhányszor megjelenik, a figyelem mindig rá koncentrálódik.
A szerencse forgandó
Az említett két típusfigura, a tiltott szerelembe merülő férfi és a pap karaktere mellett számos egyedülálló, sajátos szereppel is megajándékozták a rendezők Jeremy Ironst, ő pedig a nézőket. Elsőként a Két test, egy lélek (Dead Ringers) című Cronenberg-remekművet kell megemlítenünk, amely 1988-ban meghozta Jeremy Ironsnak az igazi áttörést. Színészünk ebben a kissé thrillerízű drámában egy ikerpárt játszik. Az ikertestvérek, Beverly és Elliot, sikeres nőgyógyászok, híresek bátor, olykor már-már radikális kísérletezéseikről. Az egypetéjű ikrek elválaszthatatlanok egymástól és mindenen osztoznak: rendelőjükön, lakásukon, sőt szeretőiken is. Betoppan azonban életükbe Claire (Geneviève Bujold), aki egyértelműen visszautasítja a kizárólag testi örömöket hajhászó Elliotot, és az érzékeny lelkivilágú Beverly mellett dönt. Ezután teljesen átértékelődik az ikrek kapcsolata, amikor azonban Beverly gyógyszerfüggő elmebeteggé válik, az ikreket újra hatalmába keríti az elválaszthatatlanság. Az ikrek kapcsolata egyre egészségtelenebbé és riasztóbbá válik. Meggyőződésük, hogy a halálban is osztozniuk kell, így miután Beverly megöli testvérét, ő maga is meghal. Jeremy Irons tökéletes pontossággal építi fel a két figurát. Annak ellenére, hogy a film első felében csupán hajszálnyi különbség van Beverly és Elliot között, mindig egyértelműen el tudjuk dönteni, hogy ki kicsoda. A két figura közötti különbségeket Jeremy Irons főként a testtartás, a beszédstílus és a hangnem által árnyalja. Az ikrek egyedülálló figurák a színész eddigi pályafutása során: a tőle megszokott kedvesség, sárm és nemesség helyett itt ferdült értékrenddel és félelmetesen elborult elmével találkozunk. Ezek a figurák azonban olyannyira működőképesek már az első jelenettől, hogy egy pillanat alatt elfeledtetik velünk az említett típusokat.
Ugyanez történik a Steven Soderbergh rendezte Kafka esetében is. Először talán furcsa társításnak találjuk a Jeremy Irons-Franz Kafka színész-szerep párost, a film azonban elpárologtat minden előítéletet. A film Kafka életét egybeolvasztja regényeivel, novelláival, így az író jelleméből és valamelyest műveinek hangulatából is kapunk ízelítőt. A Jeremy Irons által megrajzolt Kafka-figura antiszociális, közösségben mindig félszegen viselkedik. Mindig szótlan; ha kérdezik, csak ritkán válaszol, legtöbbször azonban csak a szemében észrevehető csodálkozás az egyetlen reakció az őt érő információkra. Jeremy Irons hangsúlyosan azt nyomatékosítja Kafka figurájában, hogy ez az író egy különálló, zárt világban él, és a legkevésbé sem érdekli, hogy senki nem érti őt, hogy kinevetik. Ő maga dönt úgy, hogy nem akar környezete szerves részévé válni. Jeremy Irons kifejezőeszközei közül ismét arcához fordul a figura kulcsáért: mondatai mellett elsősorban furcsa arckifejezése teszi igazán különlegessé ezt a Kafka-figurát.
A fenti két valódi ínyencség mellett meg kell még említenünk az 1990-ben készült A szerencse forgandó (Reversal of Fortune) című misztikus drámát, illetve az 1993-ban bemutatott Kísértetház (The House of the Spirits) című romantikus drámát. A szerencse forgandó igaz történeten alapul: a hírhedt Claus von Bülow-ügyet mutatja be Jeremy Irons főszereplésével, aki e szerepéért többek között az Oscar-díjat is elnyerte. A Kísértetház a senkiből konzervatív szenátorrá lett Esteban Trueba életének körülbelül 30–40 évét mutatja be. A Jeremy Irons játszta figura széles skálán mozog, ami az életkort és a jellembeli változásokat illeti: a húsz éves, szerelmes, tervekkel és célokkal rendelkező fiatal férfitól eljut a munkásait verő, lánya udvarlóját megölni akaró arisztokratáig, majd az élete csúcspontján levő konzervatív szenátorig, innen pedig a politikai vesztesként a világgal megbékélő öreg nagyapáig. Ez a szerep egyike Jeremy Irons azon kevés alakításainak, amelyek esetében kissé le kellett mondania visszafogottságáról. Ez a figura bizonyos jelenetekben követeli a nagyobb gesztusokat, a dübörgő hangot, amit a színész meg is ad neki.
Adódtak azonban olyan szerepek is Jeremy Irons eddigi pályafutása során, amelyek szinte semmi szokatlant nem követeltek tőle. Így vált A negyedik angyal (The Fourth Angel) Jack Elginje, a Mindörökké Callas (Callas Forever) Larry Kellyje, a Mennyei királyság (Kingdom of Heaven) Tibériása vagy az Inland Empire Kingsley Stewartja felejthető alakítássá. Ez nem azt jelenti, hogy a felsorolt filmek nem értékes alkotások (A negyedik angyal kivételével, amely fájdalmasan semmitmondó), sőt. Ez csupán annyit jelent, hogy ezek a figurák kevés lehetőséget adtak Jeremy Ironsnak a különleges, az elbűvölő, a meghökkentő, a sokoldalú játékra. Ugyanez mondható el a legtöbb mesefilmben játszott szerepéről is, hiszen ezek az alkotások többnyire sokszor látott típusfigurákkal dolgoznak.
A néhány kevésbé magával ragadó alakítás ellenére kijelenthetjük, hogy Jeremy Irons – noha nem vált sztárrá – egyike a filmes ipar legsajátosabb, legtehetségesebb, legsokoldalúbb figuráinak. A pályafutása során többször is előforduló, jól bevált karakterek mellett évről évre új arcokkal is meglepi a nézőket. Ezt tette 2008-ban is: forgatott mesefilmet a tévénézőknek (The Colour of Magic) és westernt a mozizóknak (Appaloosa), 2009-ben pedig Shakespeare-figuraként láthatjuk viszont: Julie Taymor rendezésében Alonsót játssza épp a The Tempest forgatásán.
