Charlie Bartlett 17 éves. Egy hatalmas házban (már-már mondhatni kastélyban) lakik idegroncs anyjával, limuzinnal jár iskolába, és csupán egyetlenegy vágya van: hogy bármi áron népszerű és (el)ismert legyen. Az eddig leginkább vágóként tevékenykedő Jon Poll első feketekomédia-szagú nagyjátékfilmje leginkább tinédzserekhez szól, szerencsére nemcsak tinédzserekről.
A film főhőse, Charlie, nem buta fiú, deviáns megnyilvánulásai miatt mégis minden iskolából eltanácsolják. Filmünk is épp egy ilyen eltanácsolással kezdődik: Charlie hamis jogosítványokat állít ki a fél iskolának, ezért haladéktalanul mennie kell. Édesanyja, Marilyn (Hope Davis) megpróbálja jobb belátásra téríteni az igazgatót, ám most az egyszer azzal kell szembesülnie, hogy pénzzel mégsem lehet éppen mindent megoldani. Vége az előkelő magániskolák korszakának, végső próbálkozásként Charlie egy közönséges középiskolába kerül, ahol a beilleszkedésnek külön tudománya van, a kis lurkó pedig cseppet sem konyít hozzá. Tornacipős, öltönyös gyerekként természetesen strébernek és melegnek nézik, ezért persze neki is bőven kijut a lúzereknek szánt órák utáni pofonokból. Agyafúrtságának és kedves, ártatlan kisugárzásának köszönhetően lassan mégis megüti sulistársai elvárási normáit, így népszerűségi indexe napról napra növekszik. Miután már a beilleszkedésre teljesen képtelen Kip is hozzá fordul segítségért, Charlie rájön, hogy mivel érheti el a hőn áhított népszerűséget: ő lesz az iskola „pszichológusa”. Magánrendelőjének a komfortosnak egyáltalán nem mondható sulivécében kerít helyet, ahol nemcsak tanácsokkal, hanem illegális, kemény gyógyszerekkel is ellátja a problémás fiatalokat.
A terápia viszonylag hamar abbamarad, ugyanis el lehet képzelni, milyen következményekkel jár az, amikor minden tizenéves több doboznyi xanaxszal a zsebében rohangál az iskolában. Mindeközben Charlie privát szférájában is folyik az élet: Gardner igazgató úrral (Robert Downey Jr.) is keményen meggyűlik a baja, és Gardner lánya, Susan (Kat Dennings) személyében a szerelem (vagy valami afféle) is rámosolyog kis főszereplőnkre. A film során Charlie mindenféle kedves és kevésbé kedves dolog révén kerül közelebb a felnőtté váláshoz úgy, hogy a néző közben nem sok újdonságot lát. Ez a kevés újdonság viszont olyan bájos módon van tálalva, hogy már-már elfeledteti azt, hogy a filmnek nagyobb a füstje, mint a lángja.
A film erőssége leginkább a karakterekben rejlik. Rengeteg jó arcot láthatunk, fantasztikus mimikákkal. A Charlie-t alakító Anton Yelchin kivételesen jópofa (nem is csoda, hogy a csupán 19 éves színészt már a jövő évi Star Trek és Terminator újabb részeiben is szerepeltetik), a féleszű kis punk Murphey Bivens (Tyler Hilton) is hiteles figura, valamint az enyhén fogyatékos Len (Dylan Taylor) is egyedi jelenség. Robert Downey Jr. jelenléte viszont kissé meglepett. Furcsán fog hangzani, de semmi szükség rá ebben a filmben. Napjaink egyik legsikeresebb színésze, és karakteresebb szerepeket „illik” rászabni – a kiégett igazgató-apa szerepet viszont bárki el tudná játszani, hiszen nem nagy kihívás vérben forgó szemekkel a whiskysüveg aljára nézni és egy távirányítós kishajó gombjait nyomogatni. Filmbeli lánya, Susan is csupa rejtély: állandóan, már-már idegesítően erősre van rúzsozva a szája, ami természetesen szeretkezés után is pont olyan égőpirosan virít, mint előtte. Tudnak valamit ezek az amerikai tinik!
Charlie Bartlettet a sok hiba ellenére sem kell feltétlenül elítélni (sem a filmet, sem a főhőst), a mai fingós-böfögős tinivígjátékok korszakában főleg nem. A film is és a főhős is csupán elismerést szeretne, ám mindkettejüknek szembesülnie kell azzal, hogy még nem elég érettek ahhoz, hogy tömegeket mozgassanak meg. Első próbálkozásként viszont mindketten sikerként könyvelhetők el. Hajrá, Charlie!
