Az idén elhunyt brit színházi, tévés és filmes rendező Anthony Minghella egész életében komolyan vette az ecoi aforizmát, miszerint „egy klisé nevetséges, száz klisé megható”. Poszthumusz bemutatott filmjét, az Egyes számú női detektívügynökséget a couleur locale és a hozzá tartozó színészek egyszínű sokszínűsége emeli ki a salakból, s remélhetőleg a feledés karmai közül is.
A film Alexander McCall Smith zimbabwei–brit író alig tíz éve megjelent, hasonló című népszerű könyvének adaptációja, és Gaboronéban, Botswana fővárosában játszódik. Mma Precious Ramotswe (Jill Scott soul-díva sugárzóan naiv-optimista megformálásában) egy jól megtermett fiatalasszonyka, aki már túl van egy váláson és egy vetélésen, most pedig az édesapja is meghalt. A jó hír viszont az, hogy főhősnőnkre hagyott 180 darab tehenet, amiknek az árából éppen telik egy házra és egy irodára. Utóbbiban főhősnőnk egy detektívügynökség működtetésébe kezd, mely cég neve azonos a könyv, illetve a film címével (amiből azóta már tévésorozatot is terveznek).
Ahogyan az történni szokott, először mindenki kacag a halmozottan hátrányos helyzetből induló detektívnőn, s erősen csikorogva indulnak be a siker fogaskerekei – és a film nem túl eredeti dramaturgiája is. Viszont amikor beindul, akkor jól sikerült helyzetek füzére lesz belőle és képes fenntartani a néző érdeklődését. Jönnek egymásután az ügyek, főhősnőnk pedig logika helyett veleszületett bájával és kisugárzásával „oldja meg őket”. A film egyik csúcspontja az, amikor mesterdetektívnőnk egy férj félrelépéseit dokumentálná az elkeseredett asszonyka felkérésére, s a legkézenfekvőbb megoldást választja: ő maga viszi haza egy szórakozóhelyről a férjet és még az in flagranti fotókat is vele készítteti el. A vékony, gájner afrikai dzsigoló pedig lelkesen vallja be: ő mindig az igazi, jól megtermett, „tradicionális felépítésű afrikai” nőket szerette. A megcsalt és csalódott asszony persze a képek láttán felháborodva csapja be az ajtót.
Üdítő érzés végre egy teljesen más Afrika-tablót látni az immár archetipikus „éhezés, szegénység, AIDS, polgárháború, törzs-zsiráfot-eszik” képek helyett. Erre Botswana a maga feltörekvő gazdaságával a legmegfelelőbb játékszíntér: itt is autóval furikáznak a szereplők, itt is drága öltönyöket viselnek, itt is elit helyekre járnak mulatni, sőt még az obligát homokos fodrász is megvan. Persze, mit tudjuk mi, sokezer kilométerre élők, hogy miről is szólnak a botswanai hétköznapok! De az ex-brit gyarmat viszonylagos gazdagsága és az azt belakó emberek érdekessége, fura beszéd- és előadásmódjuk egy izgalmas filmes alapanyagot biztosít – kicsit A panamai szabót juttatta eszembe, főleg furcsa, „off-beat” humora miatt.
A néha felcsendülő „Botswana a mi szép hazánk és a legszebb ország a Földön”-szólamok pedig a szocialista retorikára játszanak rá, lehetetlen komolyan venni őket, de legalább képileg is alá vannak támasztva: egy szép, izgalmas, gazdag Afrikát mutat meg, ahová az emberfia még akár szívesen oda is költözne (persze, jótékonyan elfeledik megemlíteni a 24%-os, igen, jól olvasod, huszonnégy, AIDS-elterjedtséget). És abban is van némi szomorú-vidám báj, hogy a film kötelező Afrika-térképpel nyit, amelyen egy kéz jól láthatóan rábök Botswanára, a félreértés elkerülése végett.
Ha Minghelláról van szó, akkor persze elkerülhetetlen a filmben egy kis könny, egy kis dráma, egy kis egymásratalálás is, mind beleszőve a „kicsi és lentről induló siker” és „női emancipáció”-dramaturgiába. De legalább ezzel a szállal behoz valamit a sötét Afrika misztikus és ijesztő világából is, ahol kisgyerekek ujjait vágják le és a csontokat kabalának használják fel, mert milyen lenne egy detektívfilm egy kis borzongás nélkül? S persze, minden jó a végére, egy apa újból megölelheti a kabalának szánt fiát, s az első számú női detektívkompánia pedig, a költségeit levonva, éppen nullszaldóban jön ki.
A film ennél jobban áll. Egy egészséges, nem túlzó, de jópofa és egzotikus vígjáték, a műfajnak megfelelő giccsmennyiséggel, amit többé-kevésbé feledtet a (nagyrészt afrikai, vagy afrikai származású brit) színészgárda önfeledt játéka. És örvendetes látni, hogy a hírhedt Weinstein fivérek ilyen kedves filmekbe is képesek pénzt ölni. Hab a (csoki)tortán, hogy sorozat is készül a filmből, amelyben a mozifilm szereplőinek nagy részét láthatjuk viszont.
