Zudor Imola

/ / /

· írta

Emészthető metanyelv Tarantino előtt. Tömegfilm a nyolcvanas években. Szerkesztette: Nagy Zsolt Új Mandátum kiadó, 2000. Recenzió

A populáris művészetről való diskurzus évtizedekkel ezelőtt divattá, mára megkerülhetetlenné vált. Szakirodalmának kulcsszavai a tömegigény, a nézettség, a művészfilmből átvett, popularizált motívumok, technikák.

A 90-es évekre végképp és felvállaltan iparművészet arculatot öltött, műfajok és alműfajok szövevényes sokaságává szétburjánzott populáris film közvetlen előzményeibe, némileg tagoltabb viszonyrendszerébe vezet be a Tarantino előtt című, korabeli tanulmányokból szemelgető összeállítás. Hogy Tarantino életműve kizárólag a tömegfilm forradalmi megújulásának tekinthető-e, nem e recenzió kérdésköre. Tekintsünk el tehát a címválasztás problematikájától, maradjunk a korszak- és műfajhatárt tárgyilagosan betájoló alcímnél: Tömegfilm a nyolcvanas években.

Az egyértelmű értékítéletek és filmtipológia felvállalása miatt alapműnek, illetve, a szerkesztő szándéka szerint, hézagpótló tankönyvnek tekinthető a válogatás, amelynek beígért két kötetéből egyelőre az elsőt lapozgathatjuk: a zömében elméleti alapokat felvázoló három fejezetet. Amint az előszó jelzi, a negyedik és ötödik fejezet tér majd rá, többek között, a szexuális másság, a nem és faj problémái köré csoportosuló konkrét filmelemzésekre. Kíváncsian várjuk…

De térjünk vissza a rendelkezésünkre álló fejezetekhez. A populáris esztétika meghatározó kérdése a műfajiság. A műfaj klasszikus definícióinak alkalmazhatóságát kérdőjelezi meg Steve Neale bevezető tanulmánya. A száraz terminológia és a multiplex forradalomban rohamosan alakuló gyakorlat összeegyeztethetetlenségének veszélyére figyelmeztet, a műfajiság új szempontjait fogalmazza meg: a műfaj nem csupán az elmélet szintjén meghatározott filmcsoport, hanem elvárások és előfeltevések rendszere. Ennek függvényeként vezeti be a verisimilitudo, illetve a közvélemény összefüggő fogalomrendszereit. A verisimilitudo, azaz valószínűség, a műfajok társadalmi-kulturális szerepén keresztül értelmezhető. A művek tehát a műfajszabályoknak való megfelelésen túl mű és közvélemény viszonyában vizsgálandóak, vagyis az adott műre, a műfaji valószínűségen túl erőteljesen rányomja bélyegét a kulturális valószínűség. Ez a gondolat vezet el a műfajok korszakfüggő mivoltához – a kulturális tényezők által szabályozott műfajtörténet a tanulmány gerince, amiből elméletieskedő sallangoktól mentes, letisztult képet kaphatunk a populáris műfajok társadalmi kontextushoz szabott változásairól1. A kulturális valószínűség kialakításában sokkal nagyobb szerepet játszik az intézményi diskurzus, mint azt a „hivatalosított” kritika hajlandó elismerni. A filmeket megelőző reklámkampány által kialakított ún. narratív portrék a műfaji jegyek kanonizálásának jelentős tényezői.

A. Easthope írása a szerzőiség elméletének buktatóira világít rá, ugyanakkor feloszlatja a forma és tartalom műfajra vonatkoztatott tévhitét, mely egyenlőségjelet tesz műfaj és forma közé. A műfaj a formán túl: tartalom.

J. G. Cawelti is a közvélemény szerepét emeli ki a hagyományos műfajkritika és populáris film inkompatibilitását vázolva. A hosszas elméleti felvezetéssel, módszerekkel lehatárolt szupertext helyett a populáris kultúra értékelésében az értelmezői reakciókat teszi meg módszertani alapnak. Rámutat emellett a dekonstruktivista értelmezés örök csapdájára: e megközelítésben a mű létjogosultsága egyre inkább attól fog függni, hogy mit tekint relevánsnak a közönség, a tömeg. Az olvasók, a befogadó közönség műfajtapasztalatainak átfogó vizsgálata új perspektívákat nyitna a módszer alkalmazásában.

A zsánerfilm lényegre törő portréját kapjuk Judith Hess Wright-tól. A felesleges teóriai útvesztők nélküli jellemzést olyan aforizmaszerű kijelentések teszik egy szuszra végigolvashatóvá, mint: “A gengszter világa annyira behatárolt és belterjes, hogy ha eldob egy követ, biztos, hogy Bonnie-t vagy Clyde-ot találja fejbe.” 2

A zsánerfilm népszerűségének okai a lecsupaszított világ-modell idealizált, a valós társadalmi konfliktusoktól elvonatkoztatott megoldási mintákkal, a tetterő és feszültségek banális, egyirányú konfliktusokban való levezetése. Egyrészt a feszültség kiélésének viszonylag kényelmes pszichikai késztetésére, másrészt arra a tulajdonságunkra alapoz e filmtípus (is), hogy sokadszor is előszeretettel éljük újra a sémákat, az ismétlődő ismert motívumsorokat. Szemléletes részletességgel, jóízű példákkal taglalja az írás a zsánerfilm néző-rétegeinek jellemvonásait, film-igényüket, azokat a jegyeket, amelyeket e filmek a célzott hatás eléréséhez tudatosan vonultatnak fel.

Az ösztön-én szörnyeit villantja fel D.L. Rathgeb a horrorfilmek kapcsán, amelyekben az irracionális “lerohanta és megerőszakolta a racionálist”3, avagy az ösztön szint maga alá gyűrte a felettes ént. Bűn és bűnhődés morális koreográfiájában jó esetben helyreáll a kezdeti kibillentett világrend, a kortárs horror azonban nem kecsegtet ezzel: az apokaliptikus rettegés feloldhatatlan marad.

A Mély torok című harmadik fejezet az erotikus filmművészetet vizsgálja, ennek lehető legszélesebb skáláját felvonultatva, a kemény pornótól az egész estés szexfilmekig. Felszámolja az erotika és pornográfia cenzoriális alapú különbségtételét, mely szerint esztétikai alappal az erotika rendelkezik, míg a pornográfia öncélú aktus-bemutatás. A két megtévesztő kategória helyett a szexfilm pusztán leíró megjelölését vezeti be. Garantáltan nem fekszi meg a gyomrunkat tehát a Tarantino előtt világos, tényközlő olvasmányosságra törekvő hangvétele, szemléletes filmes példákkal tarkított megállapításai, ugyanakkor ínyencek is bátran lapozgathatják.

1 Intézményi diskurzusok és műfajtörténet (22-25); A műfaj mint folyamat (25-28); Műfajtörténet – három megközelítés (29-39) In: Tarantino előtt. Steve Neale: Műfajkérdések.

2 Uott:78.

3 Uott:89.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Címkék

, , , , , , , , cikk