Előítélet nélkül

Bill Maher: Sleepwalking / Alvajárók

A független (művész)film és a kommersz- (stúdió)film között óriási különbségek vannak, s az igazi értékeket a hollywoodi stúdiók kánonjától merőben eltérő alkotások hordozzák – szajkózzák a filmesztéta-növendékek. Jómagam, parasztos egyszerűséggel legyintve, így ikszelek ki egy ilyen okfejtésre vállalkozó e-tanulmányt: egy film vagy jó, vagy rossz.

A sors fintora, hogy az én olvasatomban jónak számító filmek elég jelentős hányada nem a nyugati partról szállt be a mozgóképbizniszbe. (Persze megvan az esélye annak, hogy csupán az előítélet dominanciája magasztaltatja fel velem az egyes, hogy úgymondjam, szofisztikáltabb alkotásokat.) A minap egyik kedves kollégám azt kérdezte tőlem, hogy valóban olyan rosszak a filmélményeim, mint ahogy azt a cikkeimben jelzem? Mielőtt válaszoltam volna, azt tanácsolta, hogy próbáljam előítélet nélkül szemlélni a filmet, és miközben nézek, ne gondolkozzam, csak adjam át magam a sötétben villódzó képek varázsának. Kísérleti alanynak az elsőfilmes Bill Maher rendezte Alvajárókat választottam, hogy még véletlenül se támadjanak – a rendező előző munkáira alapozott – előítéleteim.

Alvajárók / Sleepwalking, 2008, Dennis Hopper

Az eddig vizuális szakemberként ténykedő Maher filmjében az a legérdekesebb, hogy nem tudjuk eldönteni, hogy ki a főszereplő. Kezdetben az események origójában Joleen (Charlize Theron) áll, akinek a pasiját lecsukják, így lányával, a 11 éves Taraval (Anna Sophia Robb) kénytelen a 30 éves (és ugyanakkora IQ-szintű) öccséhez, Jameshez (Nick Stahl) költözni egy lepukkant legénylakásba. Körülbelül a film felénél a hangsúly áttevődik Tarára – mondhatni objektív okok miatt, az anyuka ugyanis lelép egy pasival, a kislány pedig a lúzer unokaöcs lakásából nevelőotthonba kerül. Jamest azonban egy nap – a sorozatos késések miatt – kiebrudalják a munkahelyéről. Így „megszöktetve” unkahúgát a gyerekotthonból, Joleen keresésére indulnak. Innentől kezdve a film átvált road-movieba, miközben a központi karakter kiléte is változik: a film harmadától Tara és James van a középpontban, majd fokozatosan áttevődik a hangsúly Jamesre. A munkamániás, agresszív édesapa farmján előtörnek belőle a múlt emlékei, és amikor a fater bántani próbálja Tarát, James agyonveri az apát. Ezzel a leszámolással a film véget is érhetne, viszont a gyengébb idegzetűeket megnyugtatandó kapunk még pár snittet. Amint látjuk, a film alapsztorija (rossz anya, kedves unokaöcs, elhagyott kislány) eléggé közhelyes elemekből építkezik, ennek ellenére a jelenetek poézise szerencsénkre nagyot dob a színvonalon. A sztori egyik legnagyobb hibája, hogy viszonylag epizodikus, kicsit szétesőre sikeredett, nem mindenütt motivált benne az egyik szituációból a másikba történő tranzíció.

Alvajárók / Sleepwalking, 2008

Az Alvajárók ellentmondásos film, ugyanis nagyon komoly „tragédiai maggal” rendelkezik, ám azt szinte egyáltalán nem aknázza ki/nem tudja kiaknázni. Ennek egyik oka, hogy egyik szereplő lelki drámáját sem tudta megfelelő színvonalon kibontani, ami nem csoda, hisz mint említettem, három karakter is megvilágításba kerül. Úgy is fogalmazhatnék, hogy Bill Maher egy remek, lélektani drámának induló film rendezésébe fogott, amely valahol félúton az önmaga által állított csapdába esett. A film az amerikai mindennapokat igyekszik megjeleníteni, ám sajnos nem jut el addig – valahogy átesett a ló másik oldalára; puritán egyszerűséggel azt is mondhatnánk, hogy önmagát parodizálja. A filmet – hogy a tudományoskodó olvasók igényeit is kielégítsük – amolyan Reifungsromannak tekinthetjük, ugyanis egy, helyesebben két érési folyamatot láthatunk; úgy Tara, mint James felnőtté avanzsálódik a film végére; előbbi talán túl hamar, utóbbi jó pár évet késve. A filmen markánsan érződik a mainstreamtől való távolságtartás, ami ez esetben sajnos az alkotás rovására megy. Egyik ilyen kulthozadék a rengeteg „f”-fel és „s”-sel kezdődő szó, ami eléggé erőltetett, mi több eltávolítja a realizmustól, ami miatt nem biztos, hogy mindenki érzi a benne rejlő tragédiát.

Alvajárók / Sleepwalking, 2008

Egy szemernyi odafigyeléssel jó kis drámát lehetett volna kerekíteni az alapszituból, ám így csak egy középkategóriás film marad, de ettől függetlenül egyik kedvencem ebben az évben. Hogy miért? Egyszerű az ok: idegen tőle a közönséghajhászó(!) szellem. Mindent egybevetve, és mindenek ellenére az Alvajárók szerintem egy jó közepes alkotás, amely talán nem minősül, a szó klasszikus értelmében műalkotásnak, viszont nem szabad megtekintés nélkül belesüllyeszteni a több millió méternyi celluloidhulladékot tároló konténerbe sem.

image_print


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.