Veni, vidi, vici avagy a „manea” esete a román könnyűzenével

Videoklipek a román Atomic könnyűzenei adón

Ha van román könnyűzene – márpedig van, ez kétségtelen – akkor kell lennie egy olyan román televízióadónak, amely az illető könnyűzene hivatalos fóruma. Megszületett tehát az Atomic adó, amely napi 24 órában nyomatja a többnyire román kommersz zenei végtermékeket. De mit is fed pontosan a „román könnyűzene” kifejezés?

Ha jobban belekavar az ember, kiderül, hogy korántsem a rocknagypapa-gyűjteménynek is beillő Phoenix, Iris, Holograf, Compact zenekarok, vagy a maguk útját keresgélő-találgató „fiatal” bandák (Timpuri Noi, Sarmalele Reci, Zdob si Zdub, Nightlosers, stb.) rejtőznek a gyűjtőnév mögött, hanem a nyugati kommersz irányzatok majmolóinak serege. Az imént zárójelben említett néhány zenekaron kívül ugyanis nincs olyan előadó vagy csapat, amelyre ne illene rá gumiruhaként a pávatollakkal ékeskedő veréb esete. (A szado-mazo szubkultúrából átemelt gumiruha jelen esetben arra az ízlésdominanciára is utal, amellyel ez a totális eklektikával megáldott vagy megvert amalgám-zene a közízlést alakítja.) Nincs olyan tömegzenei irányzat, show-elem, divatsallang, amit a román kommersz zene képviselői le ne nyúltak volna, teszem azt az MTV-ről.

Természetesen csak kísérletről van szó, már ami a minőséget illeti, hiszen a hazaiaknak sem ember-anyaguk, sem technikai feltételeik nincsenek ahhoz, hogy az MTV-sztárok lábvizében való lubickoláson kívül bármit is elérhetnének. Persze ez a ledolgozhatatlannak tűnő hátrány nem riasztja vissza a román showbiz agymenjeit, kegyetlenül kísérleteznek tovább. Dr. Moreau-szerű laboratóriumaikból egyre-másra kerülnek ki a furcsábbnál furcsább torzszülöttek, akik sajna, ez esetben nem fordulhatnak teremtőik ellen, mert egyrészt nem tudják, hogy azok, hiszen a „jobbak” esetében több ezer átlag 14 éves rajongó csápol koncertjeiken, sőt, utánozza is őket (torzszülötteket pedig ugye, nem szokás utánozni), másrészt pedig ily módon megnyílik számukra az út egy pöpec kégli (általában albérlet), egy Oltcit (jobb esetben egy másodkezű BMW), meg némi hírnév felé.

Az Atomic beindulása után fellendült a videoklip-piac is, egymást követik az első-, másod- és sokadvonalú előadók vizuális végtermékei. A biznisz logikáját követve ez természetes is, hiszen a videoklip látványbeli pótajzószerként közvetíti egy vizuális (szub)kultúrába belecseperedő közönség számára azt, amire a zene mint olyan, nem képes. A román vieoklipek világa – közelről szemügyre véve – a Szahara homokjára emlékeztet: hozzávetőleg hasonló formájú és minőségű homokszemcsék tömege. A dance változat: stúdióban modellált vagy éppen real helyszíneken, többnyire újgazdag pompától roskadozó hálószobákban, nappalikban, esetleg fürdőszobákban egy vagy több fiatal lány és/vagy fiú vonaglik, ül, fekszik, és érzelmi ügyeiről énekel (hangszeres zenész a környéken nincs). Ennek egy alváltozata: a lányok-fiúk luxusautókban furikáznak a nagyvárosok utcáin vagy a tengerparton. A techno változat: eszelősen (vagy éppen titokzatosan) villogó diszkófényben ugrálnak az előbbi lányok-fiúk, egyébiránt a téma ugyanaz. A hip-hop változat: külvárosi környezetben néhány keményfiú (vagy újabban keménylány) Harlem-divat szerint öltözve a tömbházgettók fiatal lakóinak érzelmeit-indulatait üvölti világgá. A kép minősége közepes vagy rossz, a vágási technika átlagos vagy gyengébb, a kellékek klisészerűek, a korszerű digitális videotechnológiának nyoma sincs (a fenti jellemzők természetesen azokra a darabokra vonatkoznak, amelyekre egyáltalán illik a videoklip fedőnév). Ami az előadók imázsát illeti, az mindenben követi a nyugati standardokat: kínos fogyókúrával elért sziluettek, felpolcolt keblek, szenvedélyesen lobogó sörény a lányoknál, keskeny csípő, neckermanossá fetisizált arc, nőiesített vonások a fiúknál.

Egyetlen műfaj kerüli el a globális kommersz másolási kényszerét, talán éppen azért, mert annyira közel áll román nép érzelmi világához. A manea-nak nevezett kommersz zenei stílus soha nem ismert csúcsokra hágott a születése óta eltelt néhány év alatt. Ezt a zenét ott találja az ember az üzletekben, az utcán, a metróban, a szórakozóhelyekről, televíziós adásokról nem is beszélve. A román értelmező szótár meghatározása szerint a manea „keleti eredetű, édeskés hangvételű szerelmes dal”. Természetesen ez a zene sem „ősromán”, hiszen török, kisebb mértékben szerb és cigány zenei motívumokon alapul; erre tevődnek rá a diszkó, house, dance ritmusok. Az eredmény, ha tetszik, egyfajta román lakodalmas zene (az elnevezés azért is találó, mert a műfaj az esküvők, keresztelők és más dínomdánomok világából nőtte ki magát). Hogy miért vált egy csapásra a legkedveltebb könnyűzenei műfajjá Romániában? Erre vonatkozóan több elképzelés született, de az ok valójában a román nép érzelmi habitusában keresendő. A románság par excellence szentimentális, sőt, mondhatni érzelgős fajta. Elég egy pillantást vetni a román film- illetve színművészeti alkotásokra: elsöprő többségükben tombolnak az érzelmek, az értelmező, analitikus megközelítés hátrányára, miként azt a román film és színház kritikusai gyakran emlegetik. Létezik hát megfelelőbb népzene, mint az, amely a lehető legegyszerűbben szól a szerelemről, nőkről, autókról (mert ugye tömegműfajról van szó), ugyanakkor maximálisan kielégíti a hallgatóság érzelem-igényét? A műfaj videoklipjei (itt persze az olyan befutott sztárokéra gondolok, mint Adrian Copilul Minune, az Azur vagy a Generic együttesek, mert a második-harmadik vonalbeli manea-művelőknek nem telik videoklipre) teljes mértékben nélkülözik a dance, techno, hip-hop klipek deja-vu jellegét: kis jóindulattal bájosan esetlennek mondhatók. A kamera ide-oda svenkel, plánok váltakoznak a ritmus diktálta ütemben, csinos lányok járják a hastáncot a medence vagy a Mercedes körül, közben pedig csurran-cseppen a nép fülébe a boldogító viasz. Nem csoda, hogy ilyen füldugóval senki sem hallja (és nem is akarja) a szirének énekét: a hallgatóság teljes mértékben védve van a zenetenger egyéb dalosainak igéző hangjától.

Persze nem mindenki fogadja tárt karokkal ezt a lassan társadalmi jelenséggé dagadó új irányzatot. Szakemberek sora emelt és emel szót a manea ellen, egyesek a műfajt betiltó törvény szükségességét emlegetik mondván, hogy a giccs-zene egyszerűen elsöpri mind a hagyományos román népzenei értékeket, mind az igényes szórakoztató zenét. A konkrétumok szintjén azonban vajmi keveset lehet tenni, hiszen a manea-előadók azt nyújtják a tömegeknek, amire jelen pillanatban szükségük van, és nevezett tömegek szó nélkül eltartják kedvenceiket. A műfaj tehát király marad, amíg egy másik irányzat el nem ragadja tőle a trónt.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó