Hollywood újfent Manhattan pusztulásának látványában gyönyörködik. Az Ördögűzés Emily Rose üdvéért rendezője egy klassszikus inváziós sci-fit újított fel, ám A nap, mikor megállt a Föld remake-je látványos katasztrófafilmként és húsba vágó kérdéseket feszegető science-fiction moziként egyaránt csalódást kelt.
Kevés olyan színészsztárja van napjaink Hollywoodjának, aki a klasszikus korszak idoljaihoz hasonlóan már-már szerzőként tudja formálni filmjeit. Keanu Reeves, ahogyan ez a remake tanúsítja, alighanem közéjük tartozik. Az erősen redukált eszköztárral dolgozó színész jellegzetes tulajdonságaira alapozva már sokadjára játssza el ugyanazon figura variációját az utóbbi évtizedben: miként a Mátrix Neoja, a Kamera által homályosan Bob Arctorja vagy a Constantine címszereplője, úgy legújabb munkájának hőse is egy világok közt közlekedő, világméretű problémákkal bíbelődő, megkísértett alak. Reeves afféle megtestesült Kulesov-effektusként működik a vásznon: rezzenéstelen, kozmikus ürességet sugárzó arca sajátos fénytörésben tükrözi vissza a cselekmény keltette érzelmeket, alapvetően meghatározva ezzel a filmjei karakterét.
Reeves személyisége – fent említett jellemzőinél fogva – evidensen vonzza a sci-fi zsánerét, és most a műfaj egyik ikonikus alakját, Klaatut alakítja, és sikerrel formálja a maga képére. Míg Robert Wise 1951-ben készült eredetijében Klaatu kedves, galamblelkű úriemberként lépett ki repülő csészealja bádogajtaján, addig a Scott Derrickson által levezényelt újrázásban hűvös, barátságtalan és titokzatos figurának tetszik – aki ráadásul hasonló gubóban születik meg egy New York-i kórház műtőasztalán, mint a Mátrix tenyésztett embriói. Klaatu ezúttal egy diszkólabdára emlékeztető gázgömbben érkezik meg a Central Park kellős közepére, hogy a légkör atmoszférájához alkalmazkodva, emberi testbe születve kezdje meg életmentő küldetését – melynek célja, miként az eredetiben, a Föld megóvása a kártékony emberi fajtól. Ámde már nem az atomfegyverek fenyegetik bolygónk létét, hanem a felelőtlen, környezetszennyező életmód, ám debilizálódott vezetőink – élükön a poroszos hevületű Kathy Batesszel, aki az Egyesült Államok védelmi miniszterét hozza tanár nénis kiskosztümben – nem hajlandóak ezzel számot vetni, mi több, még a Klaatu indítványozta nemzetközi találkozónak is útját állják. A végtelenül magabiztos földönkívüli azonban nem kérlel sokáig: miután megbizonyosodott a faj korlátoltságáról, rögvest beindítja a kiirtását eszközlő folyamatot, s az emberiség – illetve a néző – csupán egy özvegy biológusba, Helenbe (no meg fiába, a konok, fekete bőrű Jacobba) vetheti minden reményét. Helen puszta együttérzésből – netán vonzalomból – Klaatu mellé szegődött – s így még maradt némi ideje, hogy jobb belátásra bírja. (eszközei: Bach, egy Nobel-díjas John Cleese és természetesen a szeretet).
Jóllehet a forgatókönyvíró David Scalpa az eredeti szövegkönyv alapján dolgozott, inkább a kizsákmányolását végezte el, minthogy újragondolta volna: nem mert ragaszkodni az eredeti camp bájához, ám annak legfőbb erényeit elszántan kiírta belőle. Az eredeti változatban Klaatu (Michael Rennie) egy washingtoni albérletbe költözik, hogy információkat gyűjtsön az emberi fajról, mielőtt végső döntést hozna ügyében – ott pedig aztán bájos szerelmi háromszögbe keveredik a házban lakó fiatal Helennel és karrierista udvarlójával, miközben finom barátság szövődik közte és Helen fia között. Rennie tesze-tosza földönkívülije már kedves modora és sérülékenysége miatt is azonosulásra csábította a nézőt, hogy aztán Helen visszataszító, karrierista hódolójával szemben is neki szavazzunk bizalmat – s amikor a végjátékban egy vérszomjas katonaság elől kell menekünie, egyszerre izgulattunk egy hús-vér emberért, s az emberiség sorsáért.
A Keanu Reeves játszotta Klaatu azonban megakadályoz minden effajta azonosulást, már csak szuperképességei miatt is (hiszen testőre, a hatalmas robot, Gort kunsztjait – katonák megbénítása, vagy az árammal való bűvészkedés – kicsiben ő maga is tudja hozni): csodálatot és félelmet kelt inkább, izgulni érte azonban aligha tudhatunk. Míg a washingtoni albérlő inkognitójában Klaatu első kézből ismerkedhetett meg az emberi gyengédség formáival – miközben a leleplezésétől való félelem tartotta fenn a figyelmet – addig az új változat főhőse csupán kilétének felfedte után kezd el érdeklődni az emberiség másik arca iránt: s Helen (Jennifer Connelly) közvetlenül az arcába kiáltva próbálja meggyőzni arról, hogy érdemes lenne megkímélni minket – hiszen megváltozunk, becsszó. Nem csak a feszültséget veszítette el tehát ezekkel a változtatásokkal Scott Derrickson filmje, de fölöttébb kínos szekvenciákkal gazdagodott: az alkotók minden jóízlés nélkül prezentálták a klisés történetet, melyben az akaratos kisfiú és nevelőanyja között elcsitul a viszály és a zord földönkívüli is felismeri végül, hogy mi az emberi érték.
A további problémák – melyek között egyaránt említhető az elvárásokhoz képest szegényes látványvilág, vagy az itt-ott parodisztikusba hajló színészi játék – csak apró szépségpöttyöknek tűnnek ezek után. Derrickson filmje ugyanakkor legmarkánsabb tulajdonságában hű maradt az eredetihez: üzenete éppolyan bárgyú és arrogáns, mint a fél évszázaddal ezelőtt született elődé. Ám míg Robert Wise egy megejtő Krisztus-parafrázist beszélt el pacifista sci-fi csomagolásában, Scott Derrickson csupán egy buta és fölösleges öko-sci-fit tett le az asztalra. Keanu Reeves megváltója unalmas és érdektelen: története, amelynek során a szigorú ítéletvégrehajtóból érző szívű, s áldozathozatalra is képes ember válik, leginkább a mazochisták számára tartogathat izgalmakat.
