A mesterségesen megvadított majmok miatt az emberiségre szakadt kezelhetetlen vírus tünetei nagyon hasonlítanak arra, amit egy sikeres film kényszerű folytatásának a nézése közben érzünk, nagy reményeinket sokadszorra elpuffogtatva. A Danny Boyle által jegyzett 28 nap múlva második részéért azonban ezúttal hálásak lehetünk, szerencsére a folytatásra leginkább hajlamos moziműfajnak számító horror ezen darabja nem csúfol meg minket. Bár felkészültem arra, hogy a filmbeli, rage-vírusnak keresztelt dühbetegség engem is megfertőz, szerencsére nem kellett a film miatt a jegyszedő nénit harapdálnom vérben úszó szemekkel: a 28 héttel később nem fog csalódást okozni egyetlen rajongónak sem, igényesen és többnyire okosan elkészített folytatás.
A film az előzményekkel indít. Egy menedékházban kisebb túlélőcsoport lapul, mígnem a kiirtottnak hitt külvilágból egy kisfiú dörömböli fel békéjüket, ártatlanul rájuk szabadítva a megveszettek invázióját. A lények csillapíthatatlan agresszióval támadnak, egyedül Don menekül meg előlük; nevéhez méltatlan puhány és gyáva gesztussal feleségére zárja az ajtót, kiszolgáltatva őt a fenevadaknak. Ezután mintha a Ryan közlegény megmentésének a bevezető képsorait idézné a film: a háborús filmek pátoszával, dokumentarista káoszával jelenik meg a neozombik elől menekülő Don küzdelme az életéért. Danny Boyle-é az ötlet, hogy a történetet dogmásan vegyék fel, DV-re forgassák, ezáltal a film valószerűségével meghat és megzavar, formájával túlmutat történetén.
A rémálom után, 28 hét múlva London karanténban, amerikai megszállás és védelem alatt áll. Állig felfegyverkezett katonák figyelik a tömbházak tetejéről az egyetlen negyedet, ahol tartózkodni szabad. Don kisfia és lánya, mint akik egy rémálomból ébredtek, álmos szemekkel érkeznek a kihalt világvárosba, szerencséjükre táborban voltak Spanyolországban, így aztán megúszták a tombolást. A repopulációs célú visszatérés azonban nyugtalanságot szül a kisfiúban; apja nem a régi: titkai áttetszőek, gyanút keltenek. Békétlenségében aztán megtalálja anyucit, akiről kiderül, hogy vírusgazda. Egyedülállóan immunis ugyan az agresszióra, amiért aztán különösen értékes személy, viszont potenciális fertőző. Pechére a férje, Don ezt nem tudja, egy csók által megfertőződik, elindítva ezzel az újabb, kezelhetetlennek tűnő őrjöngéshullámot – és egy ödipális megmérettetést is. A fiú ugyanis kénytelen megküzdeni az apával, mivel az végig a kis lurkó megsemmisítésére törekszik. Az apa közben a második „anyát", Scarlett személyében a gyerekek iránt felelősséget vállaló lányt is megöli, végül harapásával megfertőzi a fiát. A kisfiú azonban nemcsak édesanyja ritka szaruhártyáját örökölte, de ezáltal immunitását is a vírussal szemben.
Sovány vigasz, mert sajnos nem a vírus okozza, hogy agresszív majom az ember. Az őrangyal-mesterlövész Doyle azon kapja magát, hogy a karanténba szorult embereket és fertőzötteket nem tudja megkülönböztetni. Mint az angol focihuligánok, akikben olykor felgyűl a demokráciában elfojtott oly sok feszültség, úgy dübörög az emberszabású tömeg… Szükségállapot van és rendőrállam: érvénybe lép a vörös kód, megölni mindet, Isten majd kiválogatja a jókat. Úgy tűnik, a hatalom is majomvérrel fertőzött. Pedig talán az önfeláldozás, felelősségvállalás, önzetlenség elég lenne ahhoz a fajta immunitáshoz, amivel az anya rendelkezett, s talán lehetne valamit kezdeni a dühöngés pestisével. Mindenesetre a film slusszpoénjaként a vírus betört az európai kontinensre is, megjósolva a folytatást.
