Népirtások jutottak a huszadik század végére is. S míg közelünkben inkább a szomszédos balkániak tisztogattak, a szentföldön a zsidó–palesztin konfliktus már a bibliai Sámson története óta húzódik. Ari Folman, többszörösen díjnyertes Libanoni keringő című animációs-emlékfilmjében ezen ellentét egynem is olyan régi fejezetét, az 1982-es első libanoni háborút vette górcső alá.
Huszonhat vérengző-nyáladzó kutya rémíti halálra a járókelőket – meséli rémálmát egy férfi barátjának, a filmrendező Arinak. Ezzel a nyugtalanító képpel indul a film. Mindketten a ’82-es háború felemás „veteránjai”. Tizenkilenc évesen köteles sorkatonaként vettek részt bajtársaikkal a vérontásban. Ari szinte semmire nem emlékszik e korszakból, mintha elméje védekezésként kitörölte volna a háborús összecsapásokat. Neki is, barátjához hasonlóan, csak egy kínzó álma maradt meg egy fényrakétáktól sárgára festett éjszakai fürdőzésről Bejrút tengerpartján.
A város nyugati részén élő palesztinok még 1970 környékén menekültek oda, amikor Husszein jordán király kiűzte őket országából, mert meggyilkolták a miniszterelnököt, Vaszfi Tellt. A palesztin szélsőségesek új otthonukban sem hagytak fel a terrorizmussal. Libanont, ahol zsidók, palesztinok és keresztények békésen éltek egymás mellett, pár év alatt polgárháborúba sodorták, amelybe később az izraeli hadsereg is beleszólt. A izraeli offenzíva tervét Ariel Sharon dolgozta ki.
A rendező már több dokut is forgatott háborús témában (Made in Israel, 2001), először tévés sorozataiban kezdett el animációt is alkalmazni (BeTipul, 2006), innen jött az ötlet a kettő ötvözésére. Álom és valóság stilizált egyvelege keveredik a poszt-traumatikus háborús sokk rajzolt megfilmesítésében. Az izraeli direktor saját rémálmait beszéli ki, dolgozatával a huszonegyedik század eddigi legfontosabb és legjobb, a közel-keleti konfliktusról szóló történetét viszi vászonra, miközben a Gázai-övezetben intően továbbra is ropognak a fegyverek.
A rendező szinte naplószerűen (szereplőinek neveit riportszerűen tüntette fel) merül alá saját és barátai emlékeiben, miközben filmje a személyes sorstól eljut a közösség tragédiájáig. Párhuzamos idősíkon lépked Jákob lajtorjáján, saját magát keresve. Az egyik vonalon a kutakodó Ari, a másikon az ismerősei elbeszélései elevenednek meg, egészen a fürdőzés éjszakájáig, a bejrúti menekülttábor tragédiájáig.
Folman tudatosan stilizálja filmjét, végül nemcsak bajtársait, de a „vezetőket” is szinte riportszerű hitelességgel szólaltatja meg a történtekkel kapcsolatban. A híradók által vizionált háborús tudósítások mára elbagatellizálták a gyilkolászások képeit: a rendező kockáin vissza is köszön a mindennapi CNN-esztétika, rajzaival mégis újra drámaivá és átélhetővé tudja tenni az eseményeket. A direktor tulajdonképpen dokumentumfilmet készített, stílusával mégis kényelmesen el tud egyensúlyozni a rémvízióktól az abszurd háborús tudósításon át egészen a riportfilmig. Legnagyobb érdeme, hogy erőlködés nélkül sikerül formalizmusát költői hangvétellel megtöltenie. Képei mélységekben komponálnak, szinte mindig tágak maradnak, még a riportalanyok félközelijeit is hűvös távolságtartással vegyülő tanácstalanság jellemzi.
A Libanoni keringő az európai filmművészetben nem ismeretlen nemzeti-lelkiismereti mű, amely a máig politikai tabunak számító bejrúti – az ENSZ által is népirtásnak nyilvánított – tömegmészárlás személyes vallomása. Bátor, nem hallgat el semmit, de nem is vádol; a „felelősként” megjelenő politikusoknak is csak a közönyt rója fel. Az önmaga keresésében megbicsakló fiatal izraeli generáció politikai filmje ez. Ari barátainak tudatát a harc mellett a szerelem, a félelem és a szégyen dominálja. A dramaturgia is a tudat felfeslését érzékelteti. A sok őrült parancs (egyfolytában lőni kell mindenfelé) szinte körforgású tánclépései ezek a harcepizódok. A bejrúti repülőtér giccses konzumreklámjai között „megbújó” felrobbantott polgári repülők és a lóversenypálya megcsonkított állatainak látványában veszik észre a pusztítás első bűneit, és csak az utolsó pillanatban ébrednek rá, hogy ördögi valcert jártak.
A Libanoni keringő expresszív, empirikus és színes posztmodern világa minden klisét lerombol a háborús filmtől az animációig. A bevezetőben látott Anúbisz kutyáinak vad ugatása a síron túlról szóló hang, amely nem hagyja feledtetni a befejezésben immáron dokumentumképeikbe átváltó mészárlás valóságát. Egy véres fejű, betonkötegek alatt rekedt halott gyermek képével ér véget a felütésben túlvilági hanggal indított „keringő”. Vajon olcsó hatásvadász eszköz, vagy csak egy katona saját élményeinek hangsúlyozása e gesztus? Döntse el a néző, kinek a szemével akar látni. Minden fenntartásom ellenére én az utóbbira szavazok.
