David Frost brit kritikus szerint „a pokol az a hely, ahol a svédek mondják a vicceket”. Ezek szerint az emberek imádják a poklot, hiszen a skandináv országok közül Svédország filmművészete vált a legismertebbé és a legnépszerűbbé az elmúlt évtizedekben. Az amerikaiaknak még útmutatót is írtak Hogyan nézzünk Bergman-filmet? címmel. Valóban ennyire súlyos lenne a helyzet?
…és mégis mozog a kép!
A svéd filmkészítés kezdete 1896-ra vezethető vissza, amikor egy malmői ipari kiállítás alkalmával többpercnyi mozgóképanyagot is felvettek, majd közszemlére tettek. Nem ez volt az első nyilvános mozgóképvetítés, ám ez volt az első alkalom, ami fokozott kíváncsiságot és további érdeklődést váltott ki az emberekből. A következő évben, a Stockholmban megrendezett Általános Művészeti és Ipari Kiállításon már Lumière-ék örökítették meg azt a pillanatot, amint II. Oszkár svéd király ünnepélyesen megnyitja a rendezvényt. Az akkori szokásoknak megfelelően a filmet azonnal kidolgozták, így a király már aznap este megleshette saját mozgó mását – a látvány állítólag roppant szórakoztatta Őfelségét. Ugyanebben az évben készültek el az első játékfilmek is: az egyik a Svédországban soha be nem mutatott Komische Begegnung im Tiergarten zu Stockholm (a német Max Skladanowsky rendezésében), a másik pedig Alexandre Promio egypercese, a Slagsmål i gamla Stockholm (A Brawl in Old Stockholm), ami a tulajdonképpeni legelső svéd film. Részegeskedés és verekedés – ezek voltak tehát a svéd filmtörténet legelső témái.
Az első vetítések sikerein felbuzdulva egyre többet kezdtek szervezni a fővárosban, de így is éveket kellett várni, míg 1904-ben létrejött a Blanchs, az első stabil filmszínház. Göteborg első mozija (a Kinematografen, később pedig Alhambra) ekkor már több mint két éve működött, és nem kellett sok idő elteljen ahhoz, hogy a mozik száma tizenegyre növekedjen a városban. Kikötőváros lévén könnyebben kapcsolatot tudtak teremteni Angliával, így olyan filmekhez is könnyűszerrel hozzájuthattak, amelyekről más ország még csak álmodni sem mert. 1905-ben történt, hogy egy fiatal könyvelő, Gustav Björkman, meggyőzte főnökét, N. H. Nylandert, hogy hozzon létre egy saját produkciós céget Kristianstadban. Ők ketten alapították meg 1907-ben az AB Svenska Biografteaternt, aminek létrejötte egyben a svéd film aranykorának kezdetét is jelentette.
A svéd filmipar első jelentős személyiségeinek a két operatőr, Charles Magnusson (aki az SB első igazgatója lett) és Julius Jaenzon tekinthető. Számos önálló produkció elkészítése után elszegődtek a Svenska Biografteaternhez, ami 1911-re (gyakorlatilag nekik köszönhetően) olyannyira kinőtte magát, hogy Stockholmba költöztették. Ezzel egy időben létrejött az első stúdió, és meglepő módon, ugyanebben az évben, megalapították a világ első filmcenzúrázó vállalatát, az állam által szponzorált Statens Biografbyråt (National Board of Film Censors). A cenzúra ily korai igénye meglepő lehet a mai ember számára, hiszen ha a Svéd Pedagógusok Szövetsége (aki a filmipar első nyomtatott kiadványa, a Nordisk Filmtidning / Nordic Film Magazine mellett a cenzúra létrehozásának fő kezdeményezője volt) gyakorlatilag már a filmipar létrejötte előtt rettegett attól, hogy egyes filmek milyen hatással lehetnek a gyerekekre, akkor vajon milyen lépéseket kezdeményeznének manapság? A műveltségi és tudományos alkotásokat autentikusnak, míg a játékfilmeket veszélyesnek minősítették. A cenzorok három kategóriába sorolták a filmeket: általános, csak felnőtteknek és tiltott. Csak úgy érdekességképpen említeném, hogy a dán Nordisk Film által behozott filmek többsége rögtön lakat alá került, állítólagos demoralizáló mivoltuk miatt. Ebben a cenzúrateljes időszakban a mozitulajdonosok nem voltak szervezettek, a piac pedig telítődött. Kevés belföldi film készült, mivel nagyobb volt az igény a külföldi produkciókra. Az alkotók valami különlegessel kellett előrukkoljanak, hogy minél nagyobb tömegeket vonzhassanak a mozivásznak elé. A korai svéd filmek nem sokban különböztek az akkori dán vagy amerikai filmektől, mivel a nézőknek világszerte dinamikus képekre volt igénye – a kamera mozdulatlan maradt, az akció pedig belesűrűsödött a látóhatárba.
A néma aranykor első csiszolói
Charles Magnusson kifinomult igényeinek köszönhetően a svéd némafilmek technikailag és esztétikailag egyaránt a legfejlettebbek közé tartoznak. Magnusson már a filmkészítés hajnalán felfedezte, hogy az ország természet adta szépségeit feltétlenül igénybe kell venni, hiszen ennyire jellegzetes varázzsal csak kevés filmkészítő nemzet rendelkezik. Magnusson vetélytársa, Frans Lundberg, a nagyobb siker elérésének érdekében dán színészeket szervezett be filmjeibe. Válaszképpen 1912-ben Magnusson két új tehetséget alkalmazott, akikről nem is gondolta volna, hogy nevüket még száz év után is állandóan emlegetni fogják: Victor Sjöström és Mauritz Stiller.
Eredetileg mindketten színészek voltak, ám éppen ennek köszönhetően, filmjeiket olyan többlettel gazdagították, amire más rendezők aligha lettek volna képesek. Mindketten nagy rajongói voltak a színpadnak és a nagy drámaíróknak, ám ennek ellenére megpróbálták a színházat NEM átmásolni a vászonra. Valami újat akartak létrehozni, ami egyenértékű a színházzal, vagy akár több is – de teljesen más.
Ebben az időszakban a rendezőket leginkább a francia filmek befolyásolták, mivel erőteljesen teátrális jellegükkel azok szivárogtak be a legkönnyebben az országba. Ezekben a filmekben nagyon kevés hangsúlyt fektettek a technikai részletekre, a fókusz leginkább a színészeken és a játékon volt. Az amerikai filmek népszerűsödésével viszont a svéd rendezők is felfedezték, hogy mi mindenre jó még a kamera, hogy mennyi kiaknázatlan lehetőség rejlik a filmben. Így alakult ki az erős színészi játék és a technikailag precízen kidolgozott filmek egyvelege. Stiller első filmjéből (Mor och dotter / Mother and Daughter, 1912) nemcsak rendezőként, hanem színészként is kivette részét, Sjöström pedig hasonlóképp főszerepet játszott első saját alkotásában (Trädgårdsmästaren / The Gardener, 1912).
Stiller és Sjöström nagyon sok mindenben hasonlított egymáshoz. Adaptáció céljából mindketten szívesen nyúltak Selma Lagerlöf írásaihoz, mindketten tisztában voltak azzal, hogy mit képes kihozni a kamera akár az élettelen tárgyakból is – a svéd film e korai virágzása az ő nevükhöz fűződik. Sjöström „művészibb” alkat volt, filmjeiben nagy hangsúlyt fektetett személyes érzelmeire, a film mondanivalóját mindenképpen a színészi játékon keresztül akarta hangsúlyozni. Ezzel szemben Stiller kihasználta a filmezés adta lehetőségeket, egészen az elkészülés utolsó percéig. Szerette aprólékosan kidolgozni a technikai részleteket és még a filmek vágásába is besegített. A De svarta maskerna (The Black Masks, 1912) több mint száz jelenetet tartalmaz, melyek során folyamatosan változnak a helyszínek és kamerabeállítások, ami igen bravúrosnak számított akkoriban. A következő években könnyed komédiákat gyártott, első igazán kiemelkedő alkotását pedig 1919-ben készítette el. Az Arne úr kincse (Herr Arnes pengar / Sir Arne’s Treasure) című Lagerlöf-adaptáció hatalmas vizuális erejével különleges sikernek számított. Következő filmjével Stiller valami teljesen újat mutatott a svéd közönségnek. Az Erotikon (1920) egy teljesen más világba kalauzolta a nézőket, ahol a frivolitás és az elegancia hétköznapinak számít. A rendezőt nyilvánvalóan deMille munkássága befolyásolta a legjobban, hiszen Svédországban még nem volt precedens hasonló témát feldolgozó filmre.
Úgy tűnik Sjöströmöt jobban érdekelte a színészkedés, mint a rendezés. Ebben az időben nemcsak saját, hanem Stiller filmjeiben is gyakran szerepelt. Első nagyjátékfilmje az 1913-as Ingeborg Holm volt, melynek alapjául Nils Krook drámája szolgált. Az alkotás igen teátrálissá sikeredett, de ez volt az első olyan film, amely valamiféle pszichológiai feszültséget próbált kiváltani a nézőből – mint tudjuk ez tradícióvá vált, a későbbiekben pedig pont erről válik híressé a svéd film. 1913 és 1916 között Sjöström több mint húsz filmet rendezett. Általában adaptációkat készített, állandóan egy olyan történet után kutakodott, amivel megfelelőképpen szemléltethetné elképzeléseit. Tervei legtöbbször nem úgy sikerültek, ahogyan ő szerette volna, ezért ott akarta hagyni a filmipart, és vissza akart térni a színházhoz. Csüggedését Henrik Ibsen verse mentette meg, amiből elkészült a Terje Vigen (A Man There Was / Száműzöttek, 1917) című film, természetesen a saját főszereplésével. A film elkészültével sok minden megváltozott életében. Sjöström egy hajóst alakít, aki vad bonyodalmakba keveredik a tengeren – az ember és a természet örökös harcát szemléltette a leggyönyörűbb tájak segítségével. Élvezte kihasználni a művészet adta lehetőségeket, kirángatta a kamerát a zárt terekből a nyílt ég alá, nagy előszeretettel használta a naplemente és a hold adta lehetőségeket, hogy különböző hangulatokat teremtsen – Sjöström végre rátalált saját stílusára. A Terje Vigent további „természeti” filmek követték: a Berg-Ejvind och hans hustru (The Outlaw and His Wife / Berg-Eyvind és asszonya, 1918) olyan sikeres volt, hogy a kritikusok a film azonnali bemutatását követelték Amerikában, hadd tanuljanak valamit belőle a „nagy” amerikai rendezők is. Ha az I. világháború miatt kissé megkésve is, de a filmek végül eljutottak a világ különböző pontjaira, ahol valóban nagy hatással voltak mind a filmkészítőkre, mind a nézőkre.
Az Erotikon után Stiller továbbra is Lagerlöf-adaptációkat készített (Gunnar Hedes Saga / Snowbound, 1922; Gösta Berlings saga / The Story of Gosta Berling, 1923), és felfedezte az egyik legragyogóbb svéd filmcsillagot, az akkor csupán 17 éves Greta Garbót. A 20-as évek elején Sjöström is visszatér Lagerlöf írásaihoz. Nehéz volt nem foglalkozni Lagerlöf alkotásaival, hiszen minden bennük volt, amit egy svéd rendező egy forgatókönyvhöz kívánhat: ide gyökerezett a nemzet kultúrája.
Sjöström legnépszerűbb és legelismertebb filmje ugyancsak egy Lagerlöf-adaptáció, a Körkarlen (The Phantom Carriage / A halál kocsisa, 1921), mellyel hatalmas nemzetközi sikereket ért el. Charlie Chaplin azt nyilatkozta, hogy ez a legjobb film, amit valaha látott. A film több szempontból is kitűnő, Julius Jaenzon operatőri munkája nagy mértékben hozzájárult a sikeréhez. Nagyszerűen ráérzett, hogy mit szeretne Sjöström látni, a forgatás alatt bensőséges együttműködés jött létre közöttük. Sjöström kissé belefásult a színészkedésbe, ám most színészként és rendezőként is újra hatalmasat alakított.
Erről az időszakról érdemes még tudni, hogy a Svenska Bio nem az egyedüli filmforgalmazó volt az országban, a götenburgi Hasselblad nevű cég volt a legjelentősebb versenytársa. A Hasselblad a melodrámáiról elhíresült rendezővel, Georg af Klerckerrel dolgozott, aki azelőtt rövid ideig a Svenska Bio alkalmazottja volt. A Hasselbladnál sem lett túl hosszú a pályafutása – csupán két évig tartott. Alkalmazása után egy évvel szanatóriumba került, majd visszatérése után a Hasseblad már nem tartott többé rá igényt. Kifogásolták Klercker stílusát, fejlődésképtelennek tartották, márpedig az új realista trendeket feltétlenül követni kellett. A Hasselblad menthetetlenül elgyengült, ezért öt másik kis céggel összeolvadva létrehozta a Filmindustri Inc Skandiát, Nils Bouveng (egykori Hasselblad-fejes) vezetésével. A Skandia jól működött, 1919-ben egyesült a Svenska Bióval, létrehozva a Svensk Filmindustrit.
Pánikba fulladt 20-as évek
A 20-as évek elején a svédeknél is megjelenik a rádió. A kor legizgalmasabb családi tevékenységévé tehát az otthoni, közös rádiózás válik, így minimálisra csökken a moziba járók száma. A stockholmi mozilátogatók száma azelőtt 8 millióra rúgott, míg a rádió megjelenése után néhány évvel már a negyedére zuhant. Ez a sikertelenség nemcsak a rádió térhódításának tudható be, hanem annak is, hogy egyre kevesebben kezdték értékelni a „túlságosan elgondolkodtató” svéd filmeket, a tömegek könnyebben emészthető produkciókra vágytak.
Noha Svédország kimaradt a háborúzásból, az ország gazdasági válság formájában igen megsínylette az eseményeket. Sosem volt olyan magas a munkanélküliek száma, mint 1921-ben. Amikor az országnak a legnagyobb szüksége lett volna rájuk, a filmipar három legfontosabb mozgatórugója – Sjöström, Stiller és Garbo – Amerikába költözött.
Az otthon maradottak közül fontos megemlíteni néhány nevet, akik fontos szerepet játszanak a svéd filmtörténetben, noha soha egyikük sem szárnyalhatta túl Sjöströmöt vagy Stillert: John Brunius, Ivan Hedqvist, Gustaf Molander (Sjöström és Stiller jóbarátja), Gustaf Edgren, Rune Carlsten.
Sjöström ki szerette volna deríteni, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy pénzügyileg is sikeres filmeket csinálhasson, ezért egy három filmre szóló szerződést kötött az MGM-mel. Stiller két évvel Sjöström után vándorolt ki felfedezettjével, Garbóval karöltve – akinek kialkudott egy amerikai szerződést. Hármuk közül egyedül Garbo története mondható sikeresnek, hiszen élete többi részét Amerikában élte le, szupersztár vált belőle. Az urak tervei sajnos nem váltak valóra, rá kellett jönniük, hogy nincs mit tanulni az amerikaiaktól – a hollywoodi pénzes bánya volt az egyedüli előnye az ottani filmkészítésnek. Sjöström teljesen elvesztette művészi függetlenségét, ötleteit állandóan ellenőrzés alatt tartották. Még nevét is elamerikaiasították Seastromra. Filmjei „normális” emberekről és „normális” helyzetekről kellett szóljanak – így készült el a He Who Gets Slapped (1924), The Scarlet Letter (A skarlát betű, 1926) és a The Wind (A szél, 1928).
A skarlát betű megjelenése után Sjöströmöt az amerikaiak Hollywood legjobb rendezőjének kiáltották ki, hazájában viszont rettentő nagy csalódást okozott, alkotását nem tartották megfelelően művészinek. Sjöström maga sem volt elégedett, boldogtalan volt Hollywoodban, és időközben legjobb barátját, Stillert is elvesztette, aki Svédországba visszatérve, 1928-ban halt meg. Talán Stiller elvesztése miatt is (de nem csak), Sjöström 1930-ban végleg visszatért Svédországba. Ezután még csak egy filmet rendezett, a már hangos Markurells i Wadköpinget (Father and Son, 1931). Sikere elenyésző volt.
Mivel ők keltették életre, Sjöström visszavonulásával és Stiller halálával a svéd film is meghalt. Ezek után vajon ki lesz elég merész és kitartó, hogy ilyen körülmények között újból feltámassza?
