Kraszna mindig több akart lenni, mint a szomszéd falvak. Szilágysomlyóval meg Zilahhal vetélkedve mezővárosnak tartotta magát. Családunk kívülállóként élte meg e helyzetet (református lelkész édesapám az ötvenes évek közepén került oda), és elnéző mosolygással nyugtázta e nagyotakarást. Annyit azonban felnőttek és gyermekek egyaránt elismertünk, hogy az emeletes kórház és iskola, a keramitkockás homlokzatú polgárházak, az ipartesületi kultúrotthon és tekepálya, a cigányzenés nyárikert némi jogalapot nyújtanak a krasznaiak lokálpatrióta érzelmeinek.
És természetesen a mozi, amelyhez fogható valóban nem volt a környéken. Eleve mozinak épült, még a harmincas években, kicsike előcsarnokában a pénztárfülke előtt elsétálva juthattunk be a terembe vagy a lépcsőn föl a karzatra. A teremben a karzat alatt páholyok is voltak, a padló a vászon felé lejtett, ami előtt aprócska színpad állott. Ecsedi bácsi, a mozi egykori tulajdonosa, az államosítás óta mint alkalmazott mozigépész kezelte esténként az egyetlen vetítőgépet. Mivel a filmek két tekercsre férnek föl, a krimi közepén, a legizgalmasabb résznél elsötétült a terem, félidő! félidő! – kiáltotta a közönség és megvárta a tekercs cseréjét. A serdültebb ifjúság nemigen sürgette a folytatást, gyakorlatba ültetve a sláger alapigazságát, miszerint a moziban a legjobb a sötét.
Mi gyermekek ebben az esti szórakozásban ritkán részesültünk. Ugyanis az iskolai ateista nevelés keretében a tanulóifjúságot vasárnap délelõtt vitték moziba a szolgálatos tanárok. Édesapám jól látta ebben a kilógó ideológiai lólábat, de igazában nem nagyon bánta, mert a vallásórás gyermekeket õ úgyis délután két órára várta a templomba. Az Istennek és a császárnak az illő adót leróvó bölcs kompromisszum még nem tudatos, de annál jólesőbb érzésével vonultunk vasárnap délelőtt (!) a moziba, markunkban szorongatva az ötven banit.
Nem a plakátokról tájékozódtunk a soron következő film címéről, hétközben a szünetekben gyorsan terjedt a hír, hogy partizános, szerelmes vagy franko-italián filmet látunk majd. Tizenegy éves lehettem talán, amikor egy koranyári hétvégén szokatlam izgalommal beszélték, hogy micsoda jó kacagós film lesz vasárnap, akkorákat lehet röhögni, hogy csak na! Vasárnap aztán kiderült, hogy a film az előzetes dícséreteket is felülmúlja. Kicsit meghökkentett ugyan, hogy németül olvashattuk a címét: Der General, s némafilm lévén a magyarázó szövegkockák is német nyelvűek voltak, de annyit már értettem Goethe nyelvén, hogy az összefüggéseket kihámozhattam, s különben is, nem a szövegre figyeltünk elsősorban. Ahogy haladt a cselekmény, egyre fokozódó kacagással kísértük a főhős csetlés-botlásait, amint egy gőzmozdonyt, néhány vagont s az utolsó platókocsin egy ágyút egyedül kezelve szállt szembe az ellenséggel. Jobbra-balra dőltünk a röhögéstől, már nem bírtunk magunkkal, amikor láttuk, hogyan idétlenkedik a kazánba szánt ölfákkal. Kacagáshullám kísérte a karddal való tisztelgés jelenetét is, amikor a penge kirepült a markolatból s épp a bokorban leselkedő ellenséges merénylő hátában állt meg – igazságérzetünk ugyanakkor nagyon is helyénvalónak találta e megoldást. Csak azt furcsálltuk, hogy a baklövések sokaságát a főhős komoly arccal, egy mosoly nélkül követte el. Egyszóval nagy siker volt, sokáig emlegettük még a filmet.
A csoda negyven év múltán teljesedett ki. Fiaim kacagása csábított be a szobába a tévé elé, magam is leültem, és pár perc múltán rájöttem, hogy ezt a filmet én már láttam. Mintha visszakerültem volna a régi moziba, még a padó kátrányszagát is éreztem, és vártam a negyven év múltán is jól felidézhető jeleneteket. Már nem kacagtam olyan féktelenül, de jobban élveztem a film egészét. Elég volt aztán a műsorújságért nyúlni, és megoldódott a titok – ugye kitalálták? – a mosolytalan főszereplőt Buster Keatonnak hívták.
Ma sem tudom, honnan kerítette Ecsedi bácsi azt a német nyelvű kópiát, mindenesetre csodát művelt: a mezővároska ipari műemlékszámba menő mozijában a filmtörténet egyik híres, szakmunkákban állandóan említett darabját láthattuk azon a délelőttön. Az a legszebb benne, hogy ezt senki sem tudta: sem a tomboló közönség, sem az elégedetten mosolygó vasárnapi varázsló, Ecsedi bácsi.
