Magyarországon a kilencvenes évek elején létrejött Magyar Mozgókép Közalapítvány, amely a filmszakma eddigi legszélesebb egyetértésén alapult. Kissé nehézkes, túlszervezett, mint általában a demokratikus rendszerek, de jelen pillanatig hatékonyabbat nem talált ki senki.
A Magyar Mozgókép Közalapítványnak a költségevetésben évről-évre meghatározott központi támogatás kuratóriumi rendszerben történő szétosztása a feladata, a gyártási támogatástól a forgalmazásig. E szervezet különböző kuratóriumainál lehet pályázni filmkészítésre, gyártásra, forgalmazásra, sőt filmszakmai lapok támogatására. A szétosztható összeg 1-1,2 milliárd Ft. évente.
Az Alapítványt 27 filmszakmai közösség alapítóként hozta létre, hosszas tárgyalások, érdekegyeztetések során, az akkori Művelődési Minisztérium képviselőjével, aki egyben a minisztérium keretén belül működő Film főigazgatóság vezetője volt. 1991 lehetett – aki pontos adatokra kíváncsi, üsse be a www.mma.hu-t, és mindent megtudhat tárgyszerűen. Az emlékezet nem pontos, mégis maradok ennél, hiszen sok olyan dolog viszont nincs a weblapon, amit csak az őriz meg. Az Alapítvány létrehozása a filmszakma életképességét jelentette, hiszen abban az átmeneti korban előfordulhatott volna bármi. Az Alapítók kiváltságaikat védve egymással is sokszor szembe kerültek, de belengte a tárgyalásokat a nemrég átélt szabadság szele, a rendszerváltás mámora. Nem csoda, ha nem figyeltünk akkoriban egy joghézagra (illetve akkor még nem volt olyan egyértelmű a hézag jogon ez ügyben), mely szerint az, aki(k) létrehoz egy alapítványt, nem lehet ugyanakkor annak kedvezményezettje is. Pedig logikus: a kuratórium megválasztásának jogával az Alapítók bírnak, kuratóriumi tagot jelölnek, tehát bizalmas viszonyba keverednek az illetővel, majd ehhez a kuratóriumhoz nyújtanak be pályázatot, és csodák-csodája – nyernek. Sok kuratórium jött létre, filmműfajonként, szakmai területenként egy-egy, szinte a mai napig megmaradt mindegyik.
A filmes kerekasztal-tárgyalások – nevéből is következően – a Parlamentben zajló EKA (Ellenzéki Kerek Asztal) mintájára szerveződtek, a felmerült ellentétekről folyó vitát a mindenki számára elfogadható megoldás kialakulásáig folytattuk. Néha, az álláspontok megmerevedésének feloldására úgy nevezett indikatív szavazást rendelt el a levezető elnök. Mostanában gyakran felemlegetik ezeket a hibákat, mégis, azt gondolom, hogy szép tíz éve volt ez a magyar filmművészetnek, filmgyártásnak. Sok jó mű készült, persze, sokkal több közepes, gyenge, felejthető film. De nem lehet minden film jó, mint ahogy nem lehet az minden vers, zene, festmény, színházi előadás stb. Jancsó szokta idézni a Dzsugasvili mondást: „Elvtársak, hány film készül nálunk? – És mennyi ebből a jó film? Na látják, azt az egy filmet kell megcsinálni." (Nálunk most két jó film készül…)
A mű létrehozása, az alkotói folyamat nem demokratikus. De az alkotás létrehozásához szükséges anyagi-tárgyi körülményekhez mindenkinek egyformán joga van hozzájutni. Demokratikusan. Ezért írtam az elején, hogy a film készítéséhez szükséges anyagi erők elosztására nem találtak ki jobb=demokratikusabb módszert az Alapítványénál, a szakma által megválasztott kuratóriumoknál. Ma is így gondolom ezt, az Alapítvány minden, szerintem javítható hibájával együtt. Minden ezt követő elosztási rendszer figyelembe vette az Alapítvány mintáját, hol ezt, hol azt, erősítve-gyengítve, javítva a rendszerben.
Van valami, amit meg kell tanulnia a producernek. Vegye át, vegye el a filmpénzfelhajtó szerepét a jobb sorsra érdemes alkotóképes művészembertől, mert az nem fog jó filmet csinálni, ha örökkön csak a pénzre gondol. Egyébként ez a szerep nem olyan megalázó. Az embernek tudni kell, hogy mire képes és e képesség birtokában, a más embernek való örömszerzés saját öröme/boldogsága forrásává is válik.
Vagy jó tizenöt éve a Monteverdi Birkózókör Szélvihar és A mosoly birodalma címen készített két előadást. Rendhagyót, jót, amolyan jelest. Felmerült, hogy fel kellene venni filmre, videóra, megörökíteni, hogy később is, más is, a jövőnek... – szóval csupa álmodozás. A Pasaréti úti filmgyár vetítőjében (STAR Film néven működött, az első magyarországi, ú.n. napfénytetős stúdiónak is helyet adott egykoron; azóta megszűnt) eljöttek a színészek, a Birkózókör tagjai és részleteket adtak elő, mintegy bizonyítva, hogy az, ami a színpadon megállta a helyét, jó lesz mozgóképen is. Néztük a gyakorlatokat, lélegzetvisszafojtva. Fantasztikus volt. Katartikus. Mint egy álom. Felvettük.
Vajon lesz-e helye egy esteleges új elosztási rendszerben az ilyen munkáknak?
Hová pályázhat a magát producernek nevező ember ilyen esetekben? Szerintem csak az Alapítványhoz.
Budapest, 2001. július
