/ / /

· írta

A visszatérő hollywoodi „mesterember”: Ridley Scott Tanulmány

Megsaccolni sem lehet, hányan töprengtek (filmkészítők, producerek, stúdióvezetők, kritikusok, laikusok) már azon, hogy mi a titka az amerikai filmek sikereinek. Mi vonz több millió embert a világ minden táján a mozikba, ha meglátják a plakátokon az unalomig ismert tengerentúli filmesek neveit, Mel Gibsontól Julia Robertsen át Steven Spielbergig. A recept összetevőit persze nem nehéz beazonosítani, mint ahogy az egyik kötőanyagot sem, jelesül minden jó alkotás alapját: a pénzt. Az e mögött álló félelmetes rutinériáról, a kikísérletezett és többnyire magas hatásfokkal működő klisékről, szabályszerűségekről illetve az ezeket működtető „mesteremberekről” már kevesebb szó esik. Most épp egy ilyen ízig-vérig mesterembert kívánunk bemutatni, aki alig két éve tért vissza az „élvonalba”.

Teljes gőzzel előre

Kevesen dicsekedhetnek olyan indulással, mint amilyennel az angliai Northumberlandben született Ridley Scott az első filmjével ért el. A Párbajhősökkel Cannes-ban elnyerte az első filmeseknek járó díjat, s akkor úgy tűnt a független, de szerényebb közönségsikerrel dicsekedhető európai filmesek gárdáját növeli majd. Hollywood azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és Scott alig tért magához, máris A nyolcadik utas a halál (Alien) rendezői székében találta magát. Siker Európában, siker a tengerentúlon (bár akkor már senki sem gondolta, hogy a nyáladzó szörnyeteg még három folytatást is megér). A mozdony teljes gőzzel robogott előre a nyílt pályán az első nagyobb bukásig, melyet csakhamar újabbak követtek, majd a teljes érdektelenség következett, hogy a kátyúba rekedt karriert végül egy gladiátor emelje ki. De ne rohanjunk ennyire előre.

Alien

Ridley London nagyhírű iskolájában, a Royal College of Art nevű egyetemen tanult, majd a diploma megszerzése után díszlettervezőként dolgozik a BBC munkatársaként. Szerencsére ez a szakasz nem húzódott el sokáig, a hatvanas évek ugyanis egyebet tartogattak a nagyon ambiciózus fiatalembernek. A díszlettervezésről nemsokára átnyergelhetett a rendezésre, igaz a megrendelés akkor még „csak” tévésorozatokra szólt. Akkori legnépszerűbb munkája az Angliában igen nagy nézettségnek örvendő krimisorozat a Z Cars (1962), melyet később az Adam Adamant Lives! (1966) és a The Informer (1966) követett. Ekkoriban saját céget alapít, mely leginkább reklámfilm-készítéssel foglalkozik, s ez olyannyira bejön neki, hogy Scottot nem sokkal később már Európa legjobb reklámfilmesei között tartják számon. A játékfilmre azonban közel tíz évet kell még várnia a szakmailag már készen álló filmesnek.

Z Cars

Sci-fi mesterfokon

A hetvenes évekbeli tevékenységét két kultfilmmé vált alkotása fémjelzi: A nyolcadik utas a halál és a Szárnyas fejvadász. Ma már alig találunk olyan, a science-fiction történetével foglalkozó munkát, melyben ez a két mű ne kapna hangsúlyos helyet, holott a korabeli kritika és a közönség elég rosszul fogadta a Vangelis zenével súlyosbított klasszikust. Pedig úgy tűnt az Alien berobbanása után a Blade Runner is kasszasikerre van ítélve, ugyanis azt a Harrison Fordot sikerült főszereplőként leszerződtetni, akit akkor már a fél világ Han Soloként emlegetett. A producerek és stúdiófőnökök számításai szerint a Csillagok háborúja (1977) és Birodalom visszavág (1980) farvízén lavírozó sci-fi eposznak mindenképpen el kellett volna csípnie valamennyit annak elementáris sikeréből. A számítás tévesnek bizonyult. A kész verzió megtekintése után a Warner Bros gurui pánikba estek: az Alien rendezőjétől ugyanis nem ezt várták, igazi, könnyed popcorn mozira számítottak, melyben egy fejvadász üldöz néhány robotszerűséget (replikánst): sok vér, akció, átlátható történet. A film noir legszebb hagyományait folytató művet így a gyártó nyomására kissé átalakították. A közérthetőség reményében beleszuszakoltak egy narrátort, aki kellőképpen összeköti a „széteső” jeleneteket, és természetesen tompítottak a kissé pesszimista végkifejleten. Ám ez sem volt elég: az alkotás a mozipénztáraknál kegyetlenül nagyot bukott. Érdemeit csak jóval később ismerték fel (Európában kezdték előbb alapfilmként emlegetni), így történhetett, hogy a kilencvenes években a rendezői változat is mozivászonra került.

Vajon mi okozta az Alien sikerét és a Blade Runner menetrendszerű bukását? Talán közelebb jutunk a válaszhoz, ha mindkét alkotást összevetjük a műfaj akkori popcornóriásával a Csillagok háborújával. George Lucas mesterműve a mese elemi erejét használta fel, végletekig lecsupaszított és sarkított jellemekkel dolgozott (a jó fiúk és a királylány szemben a sötét erőkkel), mindezt izgalmas látványvilággal és könnyed misztikával ötvözték (az Erő legyen veled). A rohamosztagosok fehér páncélja, a lézerkard burrogása, melyben atavisztikus és futurisztikus elemek olvadtak össze (mint ahogy a galaktikus szabadságot védelmező Jedi lovagok legendáját is ugyanez a recept hívta életre) és főgonosz arctalansága, asztmás robothangja egy egész nemzedéket ejtett rabul, hiszen az azonosulás pillanatig sem okozott gondot. Egy csapásra mindenki a király legkisebb fiaként vette fel a harcot az egész univerzumot átfogó Császárság ellen. Az Alien voltaképpen mindennek morbidabb változata volt. A Császárság önkényuralmát egy, alakját könnyedén változtató szörny vette át és a „mese” már a horror logikája szerint szerveződött. Zárt tér, egyenként fogyadozó szereplők, apránként adagolt feszültség, mely végül tobzódó erőszakban csúcsosodik ki. Az Alien máig ható erénye viszont az igényes és aprólékosan kidolgozott díszlet (talán egyedül a szuperszámítógép dizájnja nevetséges), a gyönyörűen fényképezett űrhajóbelső. (Ma újranézve mindkét filmet, a Csillagok háborújában több elavult és épp ezért nevetséges elemet találunk, mint Scott alkotásában). A gondosan fokozott feszültség – ennek kiváló példája a bevezető képek rejtélyessége, mikoris apránként tűnik elő a cím – a szörny mozivásznon eleddig ismeretlen brutalitása és tökéletessége, az az ötlet, hogy akkor sem válik védtelenné, amikor megsebesítik (vére hihetetlenül erős savként mar át mindent) biztosan repítette a filmet a siker felé. A szörny eme képességeit a Cameron-féle folytatás aknázza ki a legerősebben. A végtermék tehát egyértelmű: amerikai receptek alapján készített film némi európai alapossággal fűszerezve.

Szárnyas fejvadász

A Blade Runner viszont mindennek az ellentéte. Az alkotás erőssége nem történet maga, hanem a képek sötét tónusa, a háttérből mindig elősejlő finom gondolatiság, Rutger Hauer utolsó kétségbeesett monológja pedig, miközben egy fehér galambot szorongat, már a költészet határát súrolja, melyet kellőképpen felerősít Vangelis zenéje. Ez, a korabeli kontextust figyelembe véve, meglehetősen anakronisztikus. Mint ahogy az is, hogy vérbeli sci-fiként ez is az élet értelmét firtatja, s mindezt egy „rövid lejáratra” gyártott replikáns szemszögéből, olyan főszereplővel, aki pillanatig sem viselkedik galaktikák felett álló hősként. Önmagát egyszerű bérgyilkosnak tekinti, némi erkölcsi maradékkal megáldva, mely leginkább abban csúcsosodik ki, hogy nehéz szívvel lő hátba egy nőt, és aki végül szerelmes lesz egy félig ember félig gép „ötvözetbe” – ez akkori szemmel nézve felülmúlt minden impertinenciát. Nem beszélve az aprólékos, kissé túlzsúfolt és nyomasztó képekre, a slágerektől távol eső zenére, mely szintén rengeteg megfoghatatlan árnyalatban gazdag. Mindent összevetve ez Ridley Scott legeurópaibb amerikai filmje, amelyik pillanatig sem engedi háttérbe szorítani a gondolatiságot, nem áldozza fel az akció és a látvány oltárán, miközben „elvész” az aprólékosságban.

Zuhanás kitérőkkel

Ami ezután következett, arra sokkal inkább a bizonytalanság jellemző, semmint a tervszerű menetelés az Alienhez fogható sikerek felé. Scott mindenképpen váltani akart, nem beleragadni a sci-fi műfajába; a nyolcvanas évek végén két krimivel kísérletezett, az egyik említésre sem méltó, a másik viszont, Michael Douglasszel a főszerepben (Black Rain) afféle méltánytalanul elfelejtett remekmű. A Douglas által megformált zsaru több ponton is rokonítható a Szárnyas fejvadász főhősével. A tisztesség határán egyensúlyozó nyomozóról van szó, akiről kollégái úgy tudják, hogy korrupciós botrányokba is belekeveredett, csakhogy a kínai maffiával való összezördülése nemcsak személyes bosszúvá (kollégáját, Andy Garciát lefejezik) növi ki magát, de becsületbeli ügy is. Az alkotás minden ízében tartalmazza a Scott által tökéletessé fejlesztett álomgyári rutint: a cselekmény bonyolult, de nem terheli túl semmilyen előre nem látható fordulat, a képek tökéletesek, mentesek minden európai „művészkedéstől”. Ha beszélhetünk egyáltalán Ridley Scott-stílusról (nem annyira erőteljesen kísérletező, mint Oliver Stone, nem annyira markáns, mint David Fincher), akkor a gördülékenységet, a mesterségbeli tudás már-már bántó tökéletességét (miközben tudjuk, hogy épp a hibák teszik a zsenit) emelhetnénk ki. A steril popcornizmust, melyben mindig minden a helyén van, s melyet finoman, alig észrevehetően sző át egy európai filmes önfeledt igényessége. Nehéz elfelejteni azt a jelenetet, amikor a főgonoszt futva üldöző Douglas egy hatalmas teherautó elé kanyarodik ki, és ami a rohanás közben mindvégig a feje fölött magasodik csillogó feketeséggel. Gyönyörű kompozíció, és meghatóan felesleges. Bár ez a film sem ostromolta a Box Office csúcsait, nem lett hivatkozási pont, számomra mégis a fordulatosabb, többször is megnézhető akciófilmek sorában a helye.

Scott karrierje a kilencvenes évek elején hirtelen újabb lendületet kap, épp akkor, amikor már alig számít rá. Társadalmi kérdéseket boncolgató csípős road movie-ját Oscarral aranyozzák be az akadémikusok. Teljesen megérdemelten, ugyanis a Thelma és Louise igazi gyöngyszem az álomgyári termésben. Ez pedig egy újabb merészségre hívja fel a figyelmet, jelesül, hogy Scott bátran helyez filmje középpontjába női hősöket (s nem csupán a férfi szereplő segítőjeként), ami az amerikai kínálatban meglehetősen szokatlannak számít, főként a road movie vagy az akció műfajában. (Hol van még Jodie Foster érzékenyen markáns alakítása A bárányok hallgatnakból. Az igazi hamisítatlan női akcióhősre pedig Angelina Jolie Lara Croftjáig kellett várni). Ami az Alienben még elsikkadni látszott, az a Thelma és Louise-ban már nyilvánvaló, sőt kissé pikáns és főként szatirikus. A békés hétvégi kiruccanásra induló női párosból ugyanis a férfiak tolakodó és fájdalmasan nyers bunkósága „nevel” akcióhősöket. Susan Sarandon szúrós és vádló tekintete, Geena Davis félelmetes naivsága, majd az utolsó jelenetben összeolvadó szolidaritás, az álmok valóra váltásának abszurd lehetősége, miközben Harvey Keitel nyomozója kétségbeesetten rohan a szakadékba forduló autó felé – nos, ez is a kultuszfilmek történetének „örökzöld” kockái közé tartozik.

Thelma és Louise

G.I. Jane gödröt ás

A sikeren felbuzduló Scott ekkor nagy ívű vállalkozásba fog: Amerika felfedezését és az e körül támadó intrikákat és bonyodalmakat kívánja megosztani a leginkább érdekeltekkel, az amerikaiakkal. Az már nem az ő hibája, hogy az érintettek most sem voltak vevők a monumentális, részleteiben alaposan kidolgozott (kissé elművésziesített) történelemleckére. Az alkotás kapcsán inkább Vangelis kitűnő filmzenéje járta be a világot, Gerard Depardieu játéka elveszett a gyönyörűen lobogó zászlókban, a hajó drámai nyöszörgésében –mondták az epésebb kritikusok. Holott az 1492: A Paradicsom meghódítása európai szemmel nem egyértelműen selejtes alkotás, sőt a film utolsó harmada, mely a dekadenciát, a spanyol nemesek lázadását mutatja be, különösképpen figyelemreméltó. A fájdalmasan szépre sikerült képek, a hős reménytelen csatája a mindenkori politika kelepcéi között, egy felfedezés elorzása érthető módon nem kelthette fel a megdicsőülésre váró amerikai nézőket. A film üzenete (egy felfedezés csak akkor világraszóló, ha a hatalom is annak tekinti), az utópisztikus szép, új világ bukása (különösen torokszorító a mindent romba döntő vihar másnapján a földön szorgosan dolgozó hangyák rendezett munkájának látványa) csak Európában lelhetett valamelyes rokonszenvre és megértésre. Ekkor viszont már jól látszik, hogy Scott kiválóan érzi (néha kissé túl is magyarázza) a metaforákat, örömmel időzik el egy-egy mellékszereplőn, ügyesen hangolja össze a film ritmusát a zenével, és egyszerre monumentális annak nagyvonalúságával és sarkításával, mint ahogy részletekbe vesző is (legalábbis, ami a vizualitást illeti). Gondoljunk csak Kolumbusz első lépéseire a felfedezett kontinensen, a lassított képsorokra, vagy arra, hogyan a kamera hosszan elidőz a spanyol főnemes lován.

Az ezután érkező G. I Jane viszont az életmű tagadhatatlan mélypontja. Scott itt újabb „tabut” kívánt ledönteni, jelesül hogy az amerikai militarizmust dicsőítő eposz élére női főszereplőt választott, aki a férfiak világában is keményen állja a sarat. Csakhogy az izzadt, kigyúrt Demi Morre félelmetesen mélyre ásott: még a legradikálisabb „szüfrazsetteket” is kiábrándította a cél érdekében pépesre vert orra, kopaszra nyírt feje, rekedtesen férfias hangja, érthetetlen kitartásában nem láttak semmi mögöttest. Ridley látva a filmjeit övezõ érdektelenséget, öccsével, Tony Scottal (Top Gun, Beverly Hills-i zsaru 2., Mint a villám, Az utolsó cserkész, Tiszta románc, Az utolsó esély, A rajongó, A közellenség) megvásárolták az angol Shepperton Stúdiót, hogy a megtépázott nimbuszt legalább üzleti téren helyreállítsák. Ám Ridley Scott piaci értéke ekkor már-már a negatív tartományba csapott át a hollywoodi „tőzsdén”. Ezért is érte meglepetésként a tengerentúli filmvilágot a hír, hogy a nemrégiben alakult álomstúdió, a Dreamworks egy százmillió dolláros projekt irányítását bízta rá, amelyben ráadásul a húzónevek helyett többnyire kiöregedett színészek szerepeltek. A vállalkozás lehetetlenségét még jobban aláhúzta az a tény, hogy egy szandálos filmről volt szó, arról a műfajról, melyet 1963-ban temettek el a Római birodalom bukásával együtt. A biztos kudarcot többen borítékolták a már idős korba lépett rendező számára.

G.I. Jane

Vissza a jövőbe

A Gladiátorral viszont, akár a mesékben, minden összejött: a névtelen színészek hirtelenjében húzóemberekké léptek elő, az „aggok” közül pedig legtöbben emlékezetes alakítással lepték meg a popcorn mozi rajongóit, gondoljunk csak Oliver Reed (akit a forgatás idején ért a halál) gladiátoroktatójára vagy Richard Harris Marcus Aureliusára. A korábbi bosszantó aprólékosságot most mindenki az egekig magasztalta, a kezdő csatajelenetet Mel Gibson Rettenthetetlenjével mérték össze, a filmet magát pedig a műfaj etalonjaival (Ben Hur, Spartacus). Az Oscar-eső a világraszóló siker után már-már kötelező házi feladatnak tűnt, melyet az akadémikusok annak rendje és módja szerint meg is oldottak. Hollywood logikájához tartozik a siker (legyen az bármilyen „ésszerűtlen”) azonnali meglovaglása, így azon már senki sem csodálkozott, hogy Ridley azonnal egy másik szuperprodukció rendezői székében találta magát, méghozzá a nagy várakozással megelőzött A bárányok hallgatnak folytatásában. A Hannibal minden idők legizmosabb kezdését hozta, az első hétvégén már közel 58 millió dolláros bevétellel dicsekedhetett. Ridley Scottnál kevesebb népszerű ember sétált akkoriban a filmstúdiók környékén. Érdekes viszont, hogy a pepecselő, munkájába belefeledkező Scott igencsak hosszú lére eresztette a kannibál történetét: a produkció az első vágás után 240 percre rúgott, s így vetítésre teljességgel alkalmatlannak bizonyult. Ám a CBS tévécsatorna egyből rácsapott a kincset érő „feleslegre” és megvásárolta a rendezői verziót, melyet 2003 novemberében sugároz majd négyrészes minisorozatra bontva.

Gladiátor

Nem kell nagyobb jóstehetség ahhoz, hogy előrelássuk: az élvonalba visszatért Ridley Scott „rutinja” várhatóan még több nyári slágert szállít majd az elkövetkező néhány évben. Könnyedsége ugyanis, precíz és csiszolt képei, kiváló érzéke a monumentalitáshoz és a tanulságok nem didaktikus megfogalmazásához jelenleg tuti receptnek tűnik. Máris számtalan hír kapott szárnyra, hogy mi lesz a Mester legújabb dobása. Egyesek tudni vélik, hogy Ben Elton színpadi művét a Pattogatott vérfürdőt (Popcorn) forgatja le majd, mely szerte a világon nagy sikert aratott. Az erőszak-kultusz finom hollywoodi paródiáját Ridley állítólag igazi szuperprodukcióvá csinosította. Mások viszont azt állítják következő filmjét a Disney égisze alatt készíti el. A Kidd kapitány producere állítólag az akció és kalandfilmekben igencsak járatos Jerry Bruckheimer lenne. A legendás kalóz története, aki annak idején meglehetősen sok főfájást okozott a brit haditengerészetnek kiváló nyersanyag lehet Scott kezében. A legbiztosabb tipp azonban mégiscsak az lehet, mely a Gladiátorban szerzett tapasztalatait kívánná hasznosítani. Az ókorban játszódó több tízmilliós költségvetésű filmnek nem más lenne a főhőse, mint Nagy Sándor. A civilizált világot felforgató hódítóval csak Scott vehetné fel a versenyt, állítják a bennfentesek, s már az is kiszivárgott, hogy Dino de Laurentiis producer már Sir Anthony Hopkinst is leszerződtette. Az angol rendező harci szekerét úgy tűnik tehát, egy ideig, biztosan nem állítja meg semmi.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Hannibal

Hannibal

Amerikai–brit bűnügyi, thriller, 2001. Rendező: Ridley Scott.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    7
  • A látogatók szerint
    8 · 9 értékelés
  • Szerinted?

A nyolcadik utas: a Halál (Alien)

A nyolcadik utas: a Halál (Alien)

Brit–amerikai sci-fi, 1979. Rendező: Ridley Scott.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    9
  • A látogatók szerint
    9 · 34 értékelés
  • Szerinted?

A Sólyom végveszélyben (Black Hawk Down)

A Sólyom végveszélyben (Black Hawk Down)

Amerikai akciófilm, filmdráma, történelmi, háborús, 2001. Rendező: Ridley Scott.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    7
  • A látogatók szerint
    8 · 24 értékelés
  • Szerinted?

Gladiátor (Gladiator)

Gladiátor (Gladiator)

Amerikai–brit akciófilm, filmdráma, kalandfilm, történelmi, 2000. Rendező: Ridley Scott.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    5
  • A látogatók szerint
    7 · 37 értékelés
  • Szerinted?

Szárnyas fejvadász (Blade Runner)

Szárnyas fejvadász (Blade Runner)

Amerikai sci-fi, 1982. Rendező: Ridley Scott.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    10
  • A látogatók szerint
    9 · 56 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , cikk