Apokalipszis, kicsit később


(Nocce, nocce, kedves közönség, az agy éjjeli és néma álma ez.) Hangzós mondatokkal kéne úgy tennem, mintha mesélnék; bár ha nem tennék, akkor is úgy tűnne. A történet mindenképpen – és ezt leszögezhetem – igaz. Igaz, ez nem fontos.

El kellett mennem moziba, kötelességből, jóérzésből; őszintén nem is gondoltam a szórakozásra, arra, hogy esetleg nevetni fogok majd, vagy rosszabb, sírni, egyáltalán: nem gondoltam semmire, feladat volt, leosztották, elmentem. Provinciális, kisvárosi moziba. Ettől a mondattól kezdve már semmi nem fog normálisan történni a mesében. Mert megérkeztem oda és egyedül voltam.

Illetve hárman voltunk, a jegyszedő néni, a vetítő és én. Akkor még volt bennem remény, a néző érkezhet akárhonnan, de nem akármikor, hanem lehetőleg tíz percen belül – addig is én bóklászom egyet. Aranyom, ülhet ahova akar, így a jegyszedőnő, és én ültem, ahova csak akartam.

Előbb a földszintre, úgy a közepe tájára, ám a közepe tája a földszintnek nem székekkel, hanem táncparkettel volt telehintve. Megpróbáltam hát a páholyokat; végül ebben maradtam. Az ötletben úgy értem. Ekkor még volt 5 percem. Körbenézni a folyosón; minden omlik, – ami nem, az átverés. Egy törött szárnyú Cupidóra támaszkodván merengtem, bodros füstfelhőket eregetve, mintegy háttereként a pusztuló (omladozó) szerelemnek, milyen patetikus. Aztán zajokra riadtam. A vetítő pontban kettőkor elindította a filmet és nekem nem is szólt (és jut eszembe, ha nem megyek be, talán akkor is lepereg a film.) Nevetnem kellett azon, hogy végül sötétben tapogatózva bukdácsolok egy üres szék után. Még táncolnom lehetett volna, mondjuk keringeni keringősen a mozgófilm előtt, ebben a színházból átképezett moz(g)iban. De egy idő után félni kezdtem. Kólaszisszenés, chips-zörgés és cinkos nevetések nélkül – nem csoda. Fogódzni valakibe. Ha meghalok, újból és újból levetül majd a film, gondoskodnak róla valami kezek. Gondoltam. Mindenki halott (a vetítő is, hiába nézett olyan csúnyán rám a papír mögül, amiből felvágottat falatozott). Nahát. A vászonnyi arcok, ahogyan villognak pár méterre tőlem. Semmi közünk egymáshoz.

A film már rég nem érdekel, hanem a vég.
Hogy mi lesz itt a vég.
(Ha ki bírnék menni innen.)
Kedves közönség!
Kedves közönség.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó