A lamiák, brukolakhoszok a nyugati kultúra ikonikus figurái közé tartoznak. A vérszopó humanoidok alakja olyannyira beivódott a köz tudatába, hogy – az irodalomtól a képzőművészetig (a mágikus gondolkodást mímelő több tucatnyi szektán át) – kiirthatatlan toposszá avanzsálódtak. Mára már a tinifilmek „hozzávalói” között is megtaláljuk. Sokak örömére vagy bánatára.
Jelen írás Hollywood (szakszerűbben: az aprócska Summit Entertainment) e témába illő új kurrens termékét, az Alkonyatot veszi górcső alá. Azt a terméket, mely fenekestül fordította fel a tinilányok, heripotterrajongó kamaszok, és amatőr vámpirológusok lelkivilágát. Azt a terméket, melyet sokan egy (a már említett Harry Potterhez hasonló) divathóbort kiindulópontjának tekintenek (a jegyeladások mindenképp erre engednek következtetni), és amely eléggé megosztja a nézők és kritikusok táborát.
Catherine Hardwicke direktornő dirigálásának kiindulópontját Stephenie Meyer azonos című regénye képezi, melynek folytatásai arra engednek következtetni, hogy a film minimum tetralógia lesz. De a jövő helyett foglalkozzunk inkább a jelennel. Az Alkonyat sztorija tulajdonképpen egy közhelyes szerelmi történet vázára van felhúzva; a kétórás játékidő alatt egy (eléggé nevetséges) vámpírmítoszba bújtatott Rómeó és Júlia-történetet kapunk, melynek narratív hiányosságait az elbeszélésmód és a képiség sem tudja kompenzálni. (Fő)hősnőnk egy introvertált tinédzser, Isabella, aki – édesanyja szerelmi hullámzásai miatt – Arizonából egy Washington melletti kisvárosba, Forksba költözik, – ahol odaköltözésével szinte egy időben különös gyilkosságok történnek. Itt, a HSM-szerű tinédzserek mellett/között felfigyel egy fura diákcsoportra, akikről hamarosan kiderül, hogy bizonyos dr. Cullen nevelt gyermekei, akik eléggé különc módon viselkednek.
Cullenék devianciája, és egyikük, Edward sármja felkelti a mélabús hölgyemény figyelmét, ami mindkét fél életét felforgatja. Kiderül, hogy Edward is vonzódik Isabellához, ám neki az endorfintermelés mellett a nucleus accumbense is aktiválódott. Értsd: nem(csak) szexuálisan vonzódik a lányhoz, hanem a szó klasszikus értelmében is megkívánja. Ez két okból is bonyodalmat eredményez: egyrészt érthető módon veszély a lányra nézve, másrészt pedig vegetáriánus, bocsánat zootáriánus (van egyáltalán ilyen szó?) létmódjára is veszélyt jelent. Gondolom mindenki kitalálta már, hogy Cullenék vámpírok, de nem akármilyenek: az Interjú a vámpírral (r. Neil Jordan, 1994) Louis de Pointe du Lac-jához hasonlóan állatok vérét szívják, ezért jelent nekik veszélyt egy kívánatos humanoid, akinek kiszipolyozása ugyebár degradálja őket. No de vissza a fő narratív szálhoz: Edward és Isabella összejönnek (jaj, de utálom ezt a szót), megtörténik a háztűznéző, a közös baseball, és ezzel egyidejűleg a tetőpont: lelepleződik előttünk a titokzatos gyilkosság, ám halandó hölgyikénk élete is veszélybe kerül. Cullenék területén rossz (értsd: csak embervért fogyasztó) vámpírok garázdálkodnak. Ám a matuzsálemi kort megért jó vámpírok minden erejüket, képességüket, tudásukat, leleményüket, stb. bevetik, s így megmentik Edward szívének csücskét. Ám ezzel még korántsem ér véget kettejük története, ám a folytatásra lehet, hogy 2010-ig kell várnunk. De egy biztos: személy szerint nem fogok tűkön ülni.
Értetlenül bámulom a Twilight-őrületet (mondjuk a Harry Potter-jelenséggel sem voltam/vagyok kibékülve); amivel magyarázni tudom, az a színészválasztás, illetve a sztori lámúros fele, amely a vámpír-históriától (tizenéves szemmel nézve) pikánssá válik ugyan, de nem tudja túllendíteni a sztorit a közhelyesség berkein. Ellenkezőleg. Régóta tudjuk, hogy a vámpír tulajdonképpen a „szexualitás maszkja”, s ebben az értelemben a csábító képében tündöklő idegen/Edward nem szolgál meglepetésekkel. Van még egy dolog, ami miatt kedvelhetik a tinik: a képi világ hideg (Cullenék arca fakó, fehér), melankolikus, expresszionista effektfűszerezéssel, ami, ha jól sejtem nagyon bejön az emós porontyoknak.
Mi az, amiért kárhoztatni lehet ezt a mozit? Az összecsapott akciójelenetekért. A röhejes plakátért. A következetlen történetért. (pl. ha Edward lát a sötétben, miért kell halogénreflektorokkal menekülnie James elől.) De legfőképp azért, mert semmit nem tesz hozzá a vámpír-mítoszhoz (mondjuk, adaptációról lévén szó, ez a könyv hibája is), csak a bevált kliséket ragozgatja (vö. Anna Rice, Bram Stoker fantazmái), de fél bármelyiket is érdemlegesen kibontani. Persze, lehet nem is a vámpirizálás, a vértől csöpögő metszőfogak láttatása volt a cél. De akkor mi?
U.I. Írás közben a Changelinget néztem, néha csak hallgattam. Hát mitmodjak. Sokkal érdekfeszítőbb, mint a fent tárgyalt „opusz”, és nemcsak Angelina Jolie miatt. Nyolcadikos diákjaim minden bizonnyal más véleményen vannak, ám ettől még csak egy gyenge ötös, akárcsak az ő (film)esztétikai érzékük (ha lehetne azt osztályozni). Persze romániai ötös.
