Százarcú Szilveszter

Szász Csongor: Matuska

Szász Csongor, az ifjú délvidéki származású dokumentumfilmes Matuska Szilveszter ellentmondásos alakját megidézve áttételesen szülőföldjének közösségéről tudósít. Arról a ragaszkodásról, ami a „biatorbágyi rémhez” fűzi a megszólaltatottakat, a regényírótól a csantavéri öregekig.

Matuska

A rendező nem kapkodta el filmszemlés bemutatkozását: a Matuska 5 éven át készült. A film tempóján azonban cseppet sem érződik a nagy időintervallum – fiatalos lendülettel és kellő humorral közelíti meg a kényes és tragikus témát. A mai Délvidék Csantavér községében született Matuska Szilveszter 1931. szeptember 12-ről 13-ra virradó éjszaka felrobbantotta a biatorbágyi viaduktot, 22 ember halálát okozva. A magyar történelem első és mindeddig „legeredményesebb” terroristájának életét és titokzatos eltűnését számos legenda övezi, melyek a gondosan kiválasztott „beszélő fejek” hol összefüggő, hol egymást kizáró történetfoszlányaiból és a színvonalasan kivitelezett fikciós betétek révén elevenednek meg.

70 évvel később, a 2001. szeptember 11-i terrortámadással Matuska merénylete különös aktualitást nyert, ám az alkotók nem erőltetik a nézőre ezt a kézenfekvő párhuzamot, hanem a hírhedt gyilkos sokoldalú bemutatására és a különböző nézőpontok ütköztetésére helyezik a hangsúlyt. A film mégsem válik unalmas történelemleckévé, hiszen a hatalmas anyagból válogatva a megszólalók hátterében, illetve a finoman megkomponált képmontázsok által bepillantást nyerhetünk egy magyarlakta délvidéki település mindennapjaiba is.

Matuska Szilveszter személye ugyan megosztja a lelkes helytörténészeket (dr. Vékony László orvos elmélete szerint ártatlan, hiszen aki saját készítésű Betlehemet ajándékoz a falu templomának, az nem lehet gyilkos, míg Szedlár Rudolf képzőművész elítéli a Matuska-kultuszt, őt magát pedig gerinctelennek titulálja), ám egyfajta cinkosságot, sorsközösséget is jelent a csantavériek számára. Szelleme fennmarad az öregek nosztalgiázó visszaemlékezéseiben, és az életének regényt állító írók hol cinikus, hol szenvedélyes megjegyzéseiben.

Szász Csongor: Matuska

Bozsik Péter, az Ex Symposion felelős szerkesztője Az attentátor című művében saját szóhasználata szerint „mágikus dokumentarizmussal” örökítette meg Matuska figuráját. Ez a mágikusság a filmre is jellemző, döntően a vágóképeknél jóval tartalmasabb fiktív jelenetek során, illetve a végefőcím alatt celebrált rituális szellemidézésben érhető tetten. Éppen ezért hiányoltam, hogy a regényből – amelyről amúgy elég sok szó esik – még egy rövid idézet sem hangzott el. A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke, Dudás Károly szintén regényt szentel Matuskának, ám nála nyomát sem találjuk cinizmusnak, a legnagyobb lelkesültség hangján ecseteli alanyának festői, filozófusi kvalitásait és a zseni-őrült-tematika kapcsán a skizofréniára utaló Leó-szindrómával is azonosul.

A maga módján tehát valamennyi szereplő ugyanolyan megszállottan ragaszkodik a maga igazához, mint amilyen konok vágy élt Matuskában, hogy nevét megismerje a világ.

Elsőfilmes rendezőknél fennáll annak a veszélye, hogy túl sok mindent tuszkolnak bele a filmidőbe. Itt is érződik az anyagon az a törekvés, hogy játékfilmes elemek beemelésével és gyors ritmusú vágással váljon izgalmasabbá, könnyebben befogadhatóvá az információtömeg. Így egy-egy anekdotát a szó szoros értelmében egymás szájába adnak a szereplők, ám a jelenetek túldarabolása helyenként indokolatlanul szaggatottá teszi a filmet. Az egyik nagyöreg például percekig keverget egy feltört tojást, és váratlanul rázendít egy nótára, ám hangharapásos módszerrel ebbe a kulcsjelenetbe is beékelődik egy-egy félmondat, kvázi audiókommentárként.

A film zenéje pedig – igaz, változatosabb egy átlagos magyar dokumentumfilm zenei kínálatánál – több ízben oda nem illő, groteszk hatást kelt. Az az érzésem, hogy a rendező kedvenc muzsikái közül válogatott ahelyett, hogy legalább részben autentikus forrásokat is használt volna. Alapvetően a metálos hangzás dominál, amely a terrorista őrült képzetét keltő, megrendezett jeleneteknél még csak-csak adekvátnak tűnhet, ám amikor Matuska vallásos témájú festményeit pásztázza a kamera, indokolatlannak érzem a súlyos riffeket.

Szász Csongor összességében érett, markáns munkával debütált, amely az eddigi elismerések mellé (IV. Országos Helytörténeti Dokumentumfilm Szemle fődíja, a 37. Dunántúli Függetlenfilm Szemle dokumentumfilm különdíja) jó eséllyel pályázhat szemledíjra is.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó