Tudományos dokumentumfilmek – azért messze nem kell megijedni ettől a kifejezéstől. Ami valójában dominál: az elmélyült, alapos tudományosság nélküli, de szorgos információgyűjtés eredményeként született ismeretterjesztő film. Persze van a válogatásban néhány igazán tudományos is, de azok épp nem a legjobb példák.
A rossz példa a Nexus, bár témaválasztása remek: a hálózatokról szót ejteni mindig időszerű, sőt egyre fontosabb. Szekeres Csaba rendező remek példákat ragad ki, jól válogatott szakértőket szólaltat meg. Érdekes, izgalmas és releváns az immunrendszer működése után a pletyka hatékony működésének feltételeiről hallani, vagy a politika és a tőzsde kapcsolatának elmélete után az ökológiai hálózatok szerepével szembesülni. Igazán jó választás a Hemingwaynek feltett kérdés használata, mintegy bevezetésként a témába (írd le hat szóval az életed) – szóval van itt minden, ami kell: irodalom, társadalom és tudomány, méghozzá jó arányban elosztva, de a film képileg egyszerűen szétesik.
A Nexus alapvetően két részre osztható: a szakemberek mögé egy véletlenszerűen generált, folyamatosan mozgó, fényes, torz, spirálszerű vonalat (mint valami ódon képernyővédőt) helyeztek a háttérbe, és a 62 perc nagyobb részében ez van képen – márpedig nem kíméli a szemet, az biztos. A szakértők beszédét megszakító „illusztrációk” (releváns példák, vagy direkt üzenetek a nézőhöz, vagy csak egyszerű, kitöltő képi anyag) agyonkoptatott, -fakított, elnyűtt, foltos videók, ami egyszer még poén, de miattuk a konkrét kép nézhetetlen. Szomorú. Pedig értem én a webcam-vonalat…
Dékány István Nagy Imre-filmje ezzel szemben 52 percnyi felüdülést nyújt mind képileg, mind tartalmilag. Egy gazdálkodó, önmagát kereső festőművész története a mesebeli erdélyi tájon, s az olajjal, akvarellel vagy temperával mázolt vásznon elevenedik meg. Levelezéséből, hátramaradt írásaiból ismerjük meg fordulatos életét – egészséges arányban adagolva falut, várost, a festészet és a gazdálkodás tudományát.
A Pannon sivatag környezetvédelmi témát dolgoz fel. A 2007-es aszályos nyár után még a csapból is az folyt, hogy sivatag lesz a Kárpát-medencében. Aztán jöttek még másféle variációk: igazából jégkorszak következik, vagy a sarkok jégtáblái elolvadnak, mindent elönt a víz, de Magyarország területe védett, az egyik utolsó élhető földdarabka lesz az európai kontinensen. Pánikkeltés, paranoia. Igen, tenni kell a környezetért, de nem a sorozatos hirtelen pánikkeltés a megoldás, mert aki gyakran farkast kiált… No, de a filmünk, a Pannon sivatag valós helyzetet mutat be, valós problémákat tár fel. Csakhogy annyira zajos film, hogy egyszerűen hiteltelen. Sok a hang. A narrátor Terminátorra emlékeztető hanghordozása kikészít, miközben az erdő békés vagy békétlen képeit látom – de lehet ezzel akartak ráerősíteni az alkotók a pusztuláshangulatra. De Vass Gáboron (a narrátoron) túl is harsog a film: zene, zene, zene mindenütt és mindenkor – egy természetfilm, ami nem hagyja élni az erdő hangjait…
A versenybe bekerült egy kedves, de elnyújtott film is, amely a posta történetéről szól. A Ki viszi levelem…? túl sokat foglalkozik a cselekmény mellékágainak talán kevéssé fontos kidolgozásával, hasonlóan a tatárok magyarországi rombolásáról készült filmhez (A tatárok Magyarországon), amelyben szintén túl sok a mellékinformáció Szent Margitról és a két tatár pusztítás közt a magyar trónt elfoglaló történelmi személyiségekről. Belepillanthattunk a buddhizmus mélyen gyökerező múltjába (Világvallások nyomában – A buddhizmus), amelyből helyenként szintén tömény információözön zúdul a kedves nézőre az amúgy szellemes és szórakoztató film közvetítésében.
Egy rövidfilmben nyomon követtük Balogh Rudolf, „minden fotóriporterek atyjának” korszakalkotó munkásságát Vékás Péter filmjében, s hogy a művészetnél maradjunk, végigkísérhettük Vígh Tamás szobrászművész 40 éves tervének 1700 napos megvalósulását (A remény útjai 2.) a Tisza szabályozásának emlékére tervezett emlékmű papírtervétől a szoborcsoport átadásáig – egy idős művész élete munkájának megható beteljesülését. De tanultunk filmes trükköket, és láttuk azt is, hogy azok miért hasznosak (Digitális valóság a filmben). Az alkotók tudományos alapon magyarázták el, hogy kell a „csalás”, és hogy a digitális technológiák megállíthatatlan fejlődés útját járni. Szépen kidolgozott, alapos és szórakoztató munka volt. Láttunk azonban más trükköt is: amit a természet egy lignitbánya nedves homokjában 7 millió éven át őrzött, az pillanatokkal a felfedezés után hogyan kezd bomlani – hiába, nem kis kihívás megbolygatni a történelmet, hát még rendbe tenni azt… De hála a leleményes szakembereknek, a bükkábrányi ősciprusokat két különböző módon is konzerválják, hogy „unokáink is láthassák” a matuzsálemi fatörzseket. Persze a siker még a jövő zenéje, de a Korhadó múlt, porladó jövő? legalább képileg mindenképpen megőrzi a félelmetes nagyságú facsonkok 21. századi históriáját.
Barangoltunk Izland csodás tájain a fauna által kalauzolva (Izland, a hasadó sziget), megismertük ember és élőhelye szimbiózisát, az ottani törékeny egyensúlyt, ami megenged, de meg is követel dolgokat az embertől. A legnagyobb csoda talán az, hogy az izlandiak tudnak így élni: használva, de nem kifosztva ezt a csodás, mesebeli szigetet. Igazán szép, kidolgozott film, nem hétköznapi nézőpontból közelítve a valóban fontos kérdésekhez.
És végül a legrövidebb, de a legfrappánsabb munka: Zöld múzsák csókja – Porrá tört bogár. A nünüke meglepő története: a „fogyatékkal élő”, hiányos páncélú bogár fejlődése a nünükelárva kaptártáncával, és a kifejlett fekete bogár története a mérgező váladékcseppekkel, melyeknek régen csodás gyógyerőt tulajdonítottak, s pusztították is érte a szegény kis hendikepes állatokat rendesen… Mára szerencsére nem gyilkolják már a szeretni vágyó férfiak holmi hiú hitből a nünükét, de maradt még egy ellenség, mely nem ijed meg tőle, sőt még az aranyló méreg sem hat rá…
A szerdán is ismételt vetítések nyomán most már csak a zsűri ítéletére lehetünk kíváncsiak.
