A filmszemlén tavaly vetített New York–Budapest című film társrendezője, S. Takács András új filmjében ismét az otthon-külföld ellentétet boncolgatja a nála már stíluselemként is felfogható humorral. A gyakornok – a cím itt a filmrendező státuszára is vonatkozik – a saját élethelyzetén keresztül közelít a mai pályakezdők egyik alapdilemmájához: menni vagy maradni?
Egy ambíciózus Magyarországi fiatalember a Színház- és Filmművészeti Egyetemről gyakornokként próbál szerencsét a BBC, illetve a CNN stúdióiban. A riportfilmben a kamera voltaképpen ránk is irányul egy kicsit. A film alapkérdése: képes lehet-e vagy egyáltalán lehetséges-e magyar anyanyelvű pályakezdőként elhelyezkedni egy teljesen idegen szocializációs hátteret nyújtó kultúrában, ahol nem elég pusztán folyékonyan beszélni, de a szakmai tudás legjavát is elvárják tőlünk. Napjaink globalizálódó világában, ahol a kulturális határok elmosódnak, tényleg ez jelentheti egy pályakezdő fiatal első gondolatát: szerencsét próbálni külföldön is. A sajtó az a terület, ahol ez a kérdéskör különös jelentőséget kap, hiszen manapság a világ minden tájáról szerezhetünk és nyújthatunk információt két pillanat alatt. Minderről a szakma ismert arcai mesélnek S. Takács Andrásnak. Arról a néha önfeladással is járó totális koncentrációról is, ami ahhoz szükséges, hogy ebben a szakmai közegben sikert érhessünk el.
Furcsa, ironikus aura lengi körül a filmet. Az itthon egyetlen képviselőjeként Vitray Tamás jelenik meg, aki szerint leküzdhetetlen hátrányban van egy olyan ember, akinek nem anyanyelve az angol. Vajon tényleg így van? Eleve meghatároz minket hová születünk, és csak gyökereink totális feladásával lehetünk sikeresek külföldön? Vagy megfelelő mennyiségű önbizalommal és akaraterővel minden lehetséges? Ezek között a kérdések között őrlődik a rendező is. A válaszért neves külföldi riportereket – Christiane Amanpourt, Jeremy Paxmant, Richard Questet, Nic Robertsont és Stephen Sackurt – keres fel. Őket faggatja arról, vajon miért sikeresek, illetve hogyan kezdték el pályájukat. Persze befutott emberként könnyű nyilatkozni, hogy bármit el lehet érni megfelelő kitartással, és kiábrándító, hogy velük ellentétben a főállásban dolgozó külföldiek viszont azt ecsetelik, hogy szinte lehetetlen az elhelyezkedés, akkora a verseny a megüresedett helyekért.
A film könnyed és humoros stílusa elveszi a dolgok élét és nem rántja le a leplet semmiről. Hagyja, hogy a néző vonja le a személyes következtetéseit.
Egy kicsit hiányoltam a magyarországi viszonyok bemutatását, hiszen valós képet csak ebben az esetben kaphatnánk. Nem baj, majd talán egy következő filmben. Talán nem is ennek a láttatása volt a cél, sokkal inkább az, hogy rávilágítson egy élethelyzetre. A gyakornok megtekintését ajánlom mindazoknak, akik a pályájuk elején állnak és fogalmuk sincs, merre tovább. Talán elgondolkodnak azon, megéri-e feladni valamit saját magunkból egy jól jövedelmező állás reményében.
A film végén visszaérkezünk Budapestre – akárcsak S. Takács előző filmjében –, ami számomra egy újabb kérdést szül: Magyarországon is megvalósulhatnak-e álmok? Létezik-e manapság „Hungarian Dream”? Talán S. Takács András következő filmjéből ez is kiderülhet.
